Ide pakolgatom fel az írásaimat, firkálásaimat, novelláimat, gondolataimat, és minden egyebet, amihez hirtelen kedvem támad. :)




2018. április 24., kedd

Cecelia Ahern: A Vétkes


Cecelia Ahern A Vétkes című regénye már elég régóta várja, hogy elolvassam, de most úgy gondoltam, ideje sort kerítenem rá. Nagyon szeretem a disztópiákat, mert mindig érdekes számomra, hogy mennyire tudok párhuzamot vonni a történetek és a saját világunk között. Sajnos a legtöbb esetben elég sok a kapcsolódási pont, ahogyan természetesen ezen könyv esetében is.

A történet egy olyan világban játszódik, ahol ha valaki nem úgy viselkedik, beszél, cselekszik, ahogyan az a rendszernek megfelel, kikiáltják Vétkesnek. A Vétkesekre billogokat nyomnak, hogy mindenki láthassa rajtuk, kitaszítottak, és ők se feledhessék ezt el. Komoly korlátozó szabályok szerint kell élniük, még azt is megmondják nekik, mit ehetnek, mikorra kell hazaérniük, és szigorúan ellenőrzik is minden nap végén, hogy betartanak-e mindent. A legnehezebb azonban az, hogy a „tökéletesek” megvetik a Vétkeseket. Úgy bánnak velük, akár a szeméttel. Celestine tökéletes volt, a rendszert irányító bíró fiának a barátnője, és ő is úgy gondolta, hogy a Vétkesek megérdemlik, amit kapnak, hiszen valamilyen bűnt követtek el. Aztán egy nap őt is megvádolják azzal, hogy Vétkes.

Bűnösök és vétkesek

A Vétkes világában lényegében mindenki bűnös, akkor is, ha nem viseli a Vétkesek jelét. Sőt, talán a billog nélküliek még vétkesebbek, mint maguk a Vétkesek. A billogot ugyanis az kapja meg, aki elég bátor úgy cselekedni, ahogyan azt a lelkiismerete diktálja. Míg a „tökéletesek”, bár ugyanúgy megvannak a hibáik, hiszen emberek, nem szentek, elnyomják, titkolják azokat, és megtagadják önmagukat, csak hogy belesimulhassanak a rendszerbe.

Azért, hogy biztonságban tudhassák magukat, nemcsak saját valójukat nyomják el, hanem valódi megvetést és undort éreznek a Vétkesek iránt is. Ezek az érzések szerintem félelemből és frusztrációból fakadnak. Félnek önmaguktól, a hibáiktól, a nem megfelelő érzéseiktől és gondolataiktól, és dühösek azokra, akik fel merték vállalni a „vétkeiket”, mert ők is szívesen megtennék, csak túl gyávák hozzá.

Hogy ne kelljen önmagukat utálniuk a gyávaságukért, inkább elhitetik önmagukkal, hogy a Vétkesek megérdemlik, amit kapnak.

Egyébként nagyon szép párhuzam ez a valódi világgal. Sok ember ugyanis mások által határozza meg, ki is ő. Ha elégedetlen önmagával, akkor elkezdi másokban keresni a hibát, csak hogy önmagát egy kicsit is értékesnek érezhesse. Kicsiben és nagyban is megy ez. Például ha egy munkahelyen valakit senkiként kezel a főnöke, akkor elkezdi ő is senkiként kezelni az alatta lévőket, csak hogy valakinek érezhesse magát. Vagy ott van globális szinten a gyűlölet kérdése. Amikor valaki csak úgy tudja pozícionálni önmagát adott bőrszínű, nemű, vallású, nemi beállítottságú emberként, ha mindenkit gyűlöl, aki nem olyan, mint ő.

Rendszer és társadalom

A regénybeli vétkek többsége inkább erény, semmint valódi vétek. Celestine-t azért vádolják meg vétkességgel, mert a buszon egy Vétkes öregember rosszul lesz, ő pedig megpróbál ülőhelyet szerezni számára. Vagyis együtt érez egy Vétkessel és segíteni akar neki. Celestine zongoratanárnőjét pedig azért bélyegzik meg, mert teljesíti a szenvedő, halálos beteg édesanyja kívánságát, kicsempészi őt külföldre, ahol eutanáziával segítenek rajta.

Vagyis ez a társadalom azokat bünteti, akik együtt érzők, segítőkészek, kedvesek, lelkiismeretesek, röviden: emberek az embertelenségben. És kitermel egy olyan réteget, aminek a tagjai vagy tele vannak gyűlölettel, utálattal, megvetéssel és rosszindulattal, és örömmel támogatják a rendszert, vagy féltik önmagukat, a családjukat, és ha van is lelkiismeretük, inkább csöndben maradnak.

Legnagyobb sajnálatomra ez a módszer is tökéletes párhuzamot mutat a mi világunkkal.

Tökéletesből Vétkes

Celestine egy tinédzser, aki nem igazán látja át az igazságot a történet elején. A családja mindig is tökéletesként próbált viselkedni, ezt a példát látta maga előtt. A rendszert irányító Crevan bíró fiával jár, és kedveli leendő apósát, aki mindig kedves vele. El sem tudja képzelni, hogy Crevan bíró ne lenne igazságos és jó ember. Vagyis Celestine olyan környezetben nőtt fel, ami egyáltalán nem kérdőjelezi meg a rendszert, és azt, hogy jól, igazságosan működik-e.

Akkor inog meg először, amikor az Őrszemek eljönnek a zongoratanárnőjéért. Korábban csak számára idegen embereket vittek el, akikről úgy vélte, biztosan rossz emberek voltak. De a tanárnője a szomszédban lakik, ismeri őt, jó ember. Vagyis a rendszer nem tévedhetetlen. És ha egyszer téved, lehet, hogy máskor is tévedett már. Lehetséges, hogy vannak még olyan Vétkesek, akik valójában jó emberek.

Veszélyes gondolatok, amelyek ráveszik Celestine-t arra, hogy más szemmel nézzen a Vétkesekre. Emberként. Talán ártatlan emberként.

Igazi család

Amikor Celestine bajba kerül, és megbélyegzik, nemcsak az élete változik meg, hanem a családja is. Ekkor látja meg a szülei igazi arcát, azt az arcot, amely nem ért egyet a rendszerrel, és amely csak a család védelmében viselt eddig maszkot. Most azonban a maguk módján kiállnak a lányuk mellett akkor is, ha ez esetleg bajt hoz a saját fejükre is. Talán Celestine anyján látszik meg legjobban a változás, akiről eredetileg úgy tűnt, hogy csak a divat, a bulvár és a külsőségek érdeklik.

Egyébként ez is jellemző a világunkra. Mivel úgy érezzük, nem tudunk mit kezdeni az élet valódi gondjaival, nem tudunk változtatni a rendszeren, ezért inkább mások életével foglalkozunk. Bulvárújságokat bújunk, bulvármagazinokban olvasunk olyanok életéről, akik látszólag boldogabbak nálunk, pletykálkodunk, shoppingolunk. Megveszünk egy csomó olyan tárgyat, amire valójában nincs is szükségünk. Hogy miért csináljuk ezt? Mert ha elfoglaljuk magunkat a felszínnel, akkor nem kell lenéznünk a mélybe.

Sajtószabadság

Még egy pont, amelyben a könyv és valóság egyezik. Ugyanis, bár látszólag sajtószabadság van a könyv világában, valójában a hatalom irányít mindent. Csak az, és csak olyan formában jelenhet meg az újságban vagy a tévében, ahogyan arra az ország vezetői rábólintottak. A sajtó irányítása pedig nagy hatalom, ugyanis ezzel lehet teljesen átmosni az emberek agyát. Olyannyira, hogy simán elhiggyék egy nyilvánvalóan bűnös emberről, hogy nem Vétkes, és egy ártatlanról, hogy az.

Elég, ha a megfelelő formában tálalják a dolgokat, a megfelelő szavakat és kifejezéseket használják, és újra meg újra az emberek képébe nyomják az adott „hírt”. Amit ugyanis sokszor hall az ember, azt egy idő után nagy valószínűséggel el is hiszi.

Ebben a sajtós szálban nagyon izgalmas karakter Pia Wang. Ő egy újságíró, tévériporter, aki eleinte teljesen kiszolgálja a hatalmat. Nem azért, mert rossz ember, hanem mert ő is olyan naiv, akárcsak Celestine a regény elején. Hiszi, hogy ha el is ferdítenek apróságokat az általa írt hírekben, interjúkban, a lényeg akkor is igaz marad.

Celestine esete és a lány személyisége az, amely elkezdi Piát is megváltoztatni. A személyiségfejlődése pedig egyszerűen gyönyörű. Nagyon kíváncsi vagyok, hová növi ki magát a folytatásban, szerintem nagy dolgokra hivatott.

Szerelmi szálak

Tudom, sokan nem szeretik a szerelmi háromszögeket, de nekem, ha jól ki vannak dolgozva és érdekesek, semmi bajom velük. Itt is tetszett ez a szál.

A háromszög egyik csúcsa Art. Ő Crevan bíró fia, így eleinte nem tudtam, mit várhatok a karakterétől. Valahányszor politikailag kínos téma került elő, próbálta elviccelni, ám érezni lehetett, hogy csak azért, nehogy Celestine-nek és a családjának baja legyen belőle. Vagyis az első pillanattól nyilvánvaló volt, hogy nem ért (teljesen) egyet az apjával, ám kérdéses volt, hogy vészhelyzetben vajon szembe merne-e szállni vele. Ahogyan az is, hogy szereti-e Celestine-t annyira, hogy kiálljon mellette.

A másik háromszögcsúcs, Carrick. Ő először csak egy név nélküli idegen Celestine számára, aki a szomszéd cellában ül, és rosszfiús kinézete alapján valódi Vétkesnek tűnik. De nemcsak Celestine ítéli meg tévesen a fiút, hanem a fiú is őt. Carrick úgy gondolja, Celestine egy elkényeztetett lányka, akit Crevan bíró úgyis kiment a slamasztikából, ő pedig élni is fog a férfi segítségével, mert túl gyáva vállalni a tettét és következményeit. Amint rájönnek, hogy tévedtek egymással kapcsolatban, kialakul közöttük egy sorsközösség még úgy is, hogy két mondatot tudnak csak váltani egymással a fogságuk alatt.

Mind Art, mind Carrick nagyon izgalmas karakter, úgyhogy mindkettejük sorsára kíváncsi vagyok. Artra azért, mert előbb vagy utóbb szembe kell néznie a saját apjával, és nagyon nehéz döntéseket kell meghoznia. Carrickre pedig azért, mert kedvelem a rosszfiús jófiú karaktereket, és érdekel, hogyan kerül majd ő is előtérbe a folytatásban.

Érzelmi hatások

Bár történik a regényben jó néhány izgalmas esemény, számomra mégis inkább az érzelmi része volt az érdekes. Hogyan változnak a karakterek, főképp Celestine, milyen lesz az élete kitaszítottként, hogyan próbálja túlélni a változásokat. Nagyon tetszett, hogy néhány jelenet igazi erőteljes érzést váltott ki belőlem. Például Celestine megbillogozásának leírása alatt egyszerre jött ki rajtam az iszonyat és a mélységes, tehetetlen düh. De érzelmileg nagyon ütött az a jelenet is, amelyben a saját iskolatársai rabolják el azért, hogy megszégyenítsék őt.

Pozitív érzéseket is sikerült kiváltani belőlem, például büszkeséget, amikor Celestine mellett kiállt az anyja egy nyilvános eseményen az öltözködése által, vagy amikor rájöttem, hogy Pia miben is mesterkedik.

Szóval igen, nemcsak izgalmas ez a sztori, hanem szépen hatott az érzéseimre is.

Azoknak ajánlom ezt a regényt, akik szeretik a disztópiákat, és érdekes számukra a szociálpszichológia. Valamint azoknak, akik egyszerűen csak szeretnének egy izgalmas, kalandos regényt olvasni.

Kedvenc karakterek: Celestine, Carrick, Pia.

Kedvenc jelenet: amikor Celestine édesanyja elmondja, miért akar olyan ruhát viselni a partin, amilyet.

Kedvenc idézetek:

„Eddig soha nem volt időm regényeket olvasni, a való világot részesítettem előnyben. A matematikát, bizonyos megoldásokat, olyan dolgokat, amik közvetlen hatással voltak az életemre, de most már értem, miért olvasnak az emberek kitalált történeteket, miért szeretnek belefeledkezni mások életébe. Némelyik mondatnál felkapom a fejem, mert olyan dologról szól, amit én is éreztem, de soha nem fogalmaztam meg magamnak. Bele akarok bújni a könyv oldalába, elmondani a szereplőnek, hogy megértem az érzéseit, hogy nincs egyedül, és én sem vagyok egyedül, hogy nem baj, ha ilyeneket gondol.”

„- Nem mindig jelenik meg, amit írunk, vagy nem úgy, ahogyan akartuk. Van, hogy nem mi határozzuk meg, mit és hogyan mondunk el.
(…)
Elnézem Piát, és tudom, min vívódik: megírja-e a hatodik billog történetét, vagy sem? Megbuktassa-e Crevant, vagy ne?
- Hát akkor mondja meg nekik, hogyan akarja ön megírni!
- Ez nem ilyen egyszerű.
- Dehogynem.
- Nem hallgatnak rám.
- Akkor mondjon fel! Menjen máshová dolgozni!
- A világ nem így működik.
Megvonom a vállam.
- Mondjuk, hogy feladom ezt a nagyon jól fizető állást, ahol beszámolhatok az eseményekről, még ha néha nem is pontosan úgy, ahogyan szeretném, ahol saját műsorom, saját rovatom van – akkor ki adna enni a két gyerekemnek?
- Jobb hazugsággal etetni őket?
Ez érzékenyen érinti, újra elhallgat.”

„Anyu leengedi és összeborzolja csodás hullámokban a vállára omló haját.
- Na, mit gondolsz? – kérdi úgy általában, mi az új külsejével kapcsolatos benyomásom.
Soha életemben nem láttam még őt ilyen szedett-vedett szerelésben, de nem akarom megsérteni, mert félek, hogy kiborulna. Már ha nem borult még ki. Félek, hogy ez az átrendeződés már annak a jele.
- Nagyon menő.
Anyu a homlokát ráncolja, mintha nem értene valamit.
- Ó!
- Nem azt akartad, hogy menő legyen?
- Nem – jelenti ki, és fog egy zebracsíkos nadrágot. – Egyáltalán nem. – Édesdeden rám mosolyog. – Meghívtak minket Candy Crevan házavató bulijába.
- Candy Crevan költözik Tinderék helyére?
- Igen, közvetlenül a testvére mellé, hogy támogathassa ebben a vészterhes időben. – Ezt a szarkazmus legapróbb jele nélkül mondja, de tudom, hogy nem gondolja komolyan. – Apád kedvéért elmegyek abba a buliba, mert Candy szereti, ha egy nemzetközileg elismert modell vendéggel is dicsekedhet – magyarázza fogcsikorgatva. – Ott sasszézok majd közöttük a gyönyörű ruházatomban, és lelkesen elmesélem nekik, hogy ez lesz a jövő szezon divatja. Ha minden jól megy, ők rohannak majd vásárolni, és a jövő héten mind úgy néznek ki, mint a bohócok. Majd én megmutatom nekik, milyen a tökéletesség!
Indulatosan lerántja magáról a pulcsit, és a szoba túlsó sarkába hajítja a pólót. Izmos karjával és öklével kiadja magából a feszültséget, de az arca valahogy eközben is rezzenéstelen marad.”

„- Az Élet Párt tagja, és az én oldalamon áll.
- (…) A második helyesbítés: nem mondhatod, hogy a te oldaladon áll, nem szükségszerűen. Enya politikus, ráadásul karrierpolitikus. Azt hiszem, fontos számára az ügy, nagyon is fontos, de attól még arra fordul, amerre a szél fúj. Észrevette, hogy a Vétkes-rendszert a népesség egyre nagyobb része helyteleníti, és van ebben a mozgalomban elég lendület ahhoz, hogy ő meglovagolja.
(…)
- Ha csak egyszer hibázol, félredob téged. Jelenleg te vagy számára a jelkép, a vezetői szerephez és a hatalomhoz vezető rövid út. A hatalom. Minden csak erről szól, ne feledd! Az emberek csak pénzre és hatalomra vágynak. Téged melyik érdekel?
Elkomorodok.
- Egyik sem.
Alpha a homlokát ráncolva méreget.”

„ Vajon megváltozott a véleményem róla most, hogy tudom, Vétkes emberek gyermeke?
Igen.
Tizennyolc évig szüntelenül mosták az agyát, sulykolták belé, hogy a szülei semmirekellők, alantasak, hogy ő jobb náluk, és erre amint kiszabadult onnan, a keresésükre indult. Ő győzött, mert a szeretetet nem lehetett kiirtani belőle, azt megóvta a lelkében. Carrick még annál is bátrabb, mint gondoltam. Valóban katona.”

„- (…) Igaz, hogy egyre többen állnak a Vétkesek mellé, de láthattad, hogy a tömeget nagyon könnyen el lehet riasztani. Az emberek szeretik támogatni a gyengét, de csak addig, amíg nem veszélyes ezt tenni.”

„A vattakorongokra, kötszerekre és sebfertőtlenítőkre összpontosítok, a csomagolásukat figyelem, a kanyargó betűket, a boldog kis vattalényeket, akiknek kezük, lábuk van, és vidáman mosolyognak a zacskón. A marketingesek mindenbe lelket akarnak önteni, mindennek személyiséget adnak, az embereket mégis megfosztják az érzéseiktől. Emberivé teszik a tárgyakat, és embertelenné az embereket.”

„- Becsület! – ordítok a rendőrre, és szabadjára engedem a haragomat. Az iskolában tanítják a rendőri munka alapelveit. Ezt mindenki tudja. Ő vajon miért nem ismeri a rá vonatkozó szabályokat, amiket én megtanultam, és amiket biztosan neki is megtanítottak? – A négy szabály közül az első a becsület – folytatom. Hallom, hogy remeg a hangom, de nem a félelemtől, hanem a haragtól. Igyekszem uralkodni magamon. – A rendőr becsületes és erkölcsös, tetteit az igazság és igazságosság vezérli! A következő a felelősség: a rendőr személyes felelősséget vállal a tetteiért, és kikényszeríti a társadalmi felelősségvállalást!
A tömeg morajlani kezd. Folytatom, egy pillanatra sem veszem le a szemem a rendőrről.
- A harmadik szabály a tiszteleté. A rendőr tiszteletben tartja az embereket, az emberek jogait és szükségleteit!
A tömegben már többen is helyeselnek, bólogatnak. A rendőr közelebb lép hozzám, a szájához emeli a rádióját, és erősítést kér.
- Vigyázz! – figyelmeztet halkan a balomon álló férfi.
A rendőr már közvetlenül előttem áll vigyorogva.
(…)
- Professzionalizmus – mondom végül halkan, csak a rendőrnek. – A rendőr professzionális rendőri szolgáltatást nyújt a közösségeknek.”

Értékelés: NAGYON TETSZETT.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet: KATT

Add a Twitter-hez Add a Facebook-hoz Add a Startlaphoz Oszd meg a Citromail-lel! Add az iWiW-hez Add a Google Reader-hez Add az RSS olvasódhoz

2018. április 23., hétfő

Könyvfesztivál 2018.


Az idei Könyvfesztivál sajnos rövid volt számomra, de annál tartalmasabb. A MÁV kicsit megnehezítette, hogy eljussak Pestre, ugyanis átszervezték a Pécs-Budapest és Budapest-Pécs járatokat. Igen, igen, szeretjük a MÁV-ot. Ahogy Kolozs Kitti mondta, nem megszívattak, hanem kalandossá tették az utat. Éljen a pozitív gondolkodás! :D

Odafelé nem elég, hogy az út egy részében vonatpótló busszal kellett jönni, a járat még csak be sem ment a három nagy pályaudvar egyikébe, hanem Kelenföldön volt a végállomása. Még sosem jártam Kelenföldön, de egy kis segítséggel kitaláltam, hogyan is juthatnék el onnan a Délibe, aztán meg a Millenárisra. Szerencsére akadt kísérőm is Kitti személyében, aki várt rám Kelenföldön, és együtt kisakkoztuk a pontos útvonalat. Az utazás egyébként nem volt kényelmetlen, csak izgultam, hogy minden rendben menjen, és odaérjek a Millenárisra időben. Igaz, egyszer kicsit eltévedtünk, de végül Kittivel szerencsésen megérkeztünk a Könyvfesztivál helyszínére.


Körbejártuk a standokat, és csöpögött a nyálunk rendesen az érdekesebbnél érdekesebb könyvek láttán. Kitti megígértette velem, hogy nem hagyom könyvet venni, de végül elbuktam, mert mégis vett magának egyet. :D Én a 21. Század Kiadótól elhoztam Naomi Alderman A hatalom című könyvét, amire nagyon-nagyon kíváncsi vagyok, egyfelől a témája miatt, másfelől, mert úgy tudom, hogy Emma Watson is ajánlotta, és nagyon adok a véleményére. Valamint a Fumax Kiadótól is átvettem négy könyvet, W. E. Schwabtól a Viszály, Sarah Andersentől a Macskapásztor, Seanan McGuire-től a Minden szív kaput nyit című könyvet, és a Veszélyes amazonok című antológiát, amelybe olyan nagy nevek írtak novellát, mint George R. R. Martin, Diana Gabaldon, Lev Grossman vagy Joe Abercrombie.

Ó, egyébként a 21. Század Kiadó standjánál láttam Bárdos Andrást és Máté Krisztinát, ami számomra nagy szó volt, de nem zargattam őket, csak szépen átvettem a könyvemet, és örültem, hogy a képernyőn kívül is találkozhattam velük.

A mászkálás után kerestünk néhány széket, ahová leülhetünk, mert voltam olyan bolond, hogy egy új cipőben vágtam neki az útnak, és hát, mondjuk úgy, hogy nem nekem sikerült betörnöm őt, hanem neki a lábamat. :D Míg a dedikálásra várakoztunk, összefutottunk Krisztiékkel, és beszélgettünk egy kicsikét, valamint megnéztük, ki milyen könyvet szerzett be.

Végül megérkezett Benina is, és együtt figyeltük a hosszú sort, ami a dedikálásunkra várakozott. Jó önbizalom-hiányosként, mondtam is Beninának, hogy biztosan rá várnak, mert ő már régen volt könyves eseményen, és az új könyve is most jelent meg, de legnagyobb meglepetésemre, mindkettőnkhöz sokan jöttek, és végigdedikáltuk az egy óránkat. :)

Egyébként nagyon szeretek Beninával együtt dedikálni, mert mindig megnevettet, és jól elszórakoztatjuk egymást, valamint az olvasóinkat. Ezúton is üzenem neki, hogy még mindig reménykedem, hogy Könyvhétre is el tud jönni. :)

Ahogy említettem, nagyon sok olvasó várt ránk, volt néhány régi ismerős, de nagyon sok új arc is. Végre személyesen is találkozhattunk Alexával, és eljött hozzám Judit is, akivel minden könyves eseményen összefutunk hosszabb vagy rövidebb időre. Volt egy szülinapos lányunk, aki nagyon boldognak látszott, hogy egy könyves eseményen ünnepelhet, jó volt látni a mosolyát. Eljött hozzánk egy rövid hajú, nyári ruhás, mosolygós lányka is, akire egyszerűen jó volt ránézni, mert az embernek igazi nyári hangulata lett tőle. :) Ó, és persze ott voltak a hőseink is, akik nemcsak egy könyvet hoztak dedikáltatni, hanem az összes eddig megjelent könyvünket elcipelték. Mivel én is sokszor mászkáltam hatalmas könyvtoronnyal ilyen könyves eseményeken, pontosan tudom, hogy ez mekkora súly és macera. Úgyhogy tényleg hősök, és megtisztelő volt számunkra, hogy annyira vágytak az aláírásunkra, hogy vállalták érte a cipekedést. :)


Dedikáltunk sok-sok könyvet, sok-sok könyvjelzőt, még egy Klasszi körképet is a saját bemutatkozó oldalunknál, és úgy elrepült az az egy óra, hogy szinte észre sem vettem.

A dedikálás után még volt annyi időm, hogy válthassak néhány szót V. K. Bellone-val, akinek imádom a Felvont vitorlák című könyvét, szóval olvassátok, olvassátok, mert tényleg baromi jó, valamint Róbert Katával is beszéltem egy kicsikét, és elmondtam neki, hogy május végén adom le a Rabszolgák kora átírt kéziratát, azután remélhetőleg nekiállhatunk a közös szerkesztésnek.

Végül Bellone-val átsétáltunk Varga Bea (On Sai) dedikálására, mert Kolozs Kitti a dedikálásom fotózása után átszaladt Beához egy autogramra és fotóra. Bea aranyos volt, mert küldött Kittivel nekem egy csokit, sajnos beszélni nem tudtunk, mert őt lefoglalták az olvasói, nekem meg rohannom kellett az egyetlen vonathoz, amit a MÁV a Déliből elindított Pécsre. Szóval ezért volt rövid a Könyvfesztiválon töltött időm, mert dedikálás után sajnos szinte azonnal mennem kellett a vonathoz, hogy rendben hazajussak.

Kittivel kisiettünk tehát a Délibe, ahol egy furi (értsd a korábbiakra nem hasonlító) IC várt, de olyan, amin nem volt helyjegy, és az egyik fele Pécsre ment, a másik meg isten tudja hová. Nos, elsőre sikerült az isten tudja hová menő kocsiban leülni, úgyhogy Kelenföldön rohanhattam át az első kocsik egyikébe, amelyek már Pécsre mentek. Természetesen már foglalt volt minden hely, úgyhogy leültem a középen lévő mosdó előtti rész kihajtható székeire, ami elsőre rossz döntésnek tűnt, de később kiderült, hogy a legjobb döntés volt.

Ugyanis vagy ezernyi érdekes, mókás embert ismerhettem meg a több mint 3 órás út alatt, akik épp a mosdóra várakoztak. Iszonyatosan fáradt voltam már addigra, szinte zombi üzemmódban futottam, mégis lehetetlen volt megállni, hogy az ember ne szórakozzon jól az adott szituációkon és emberkéken.

Volt egy diákokból álló csoport, akik valami osztálykirándulásról tartottak haza. Elég hangosak voltak, ami másokat zavart, de engem nem igazán. Valahányszor odajöttek csoportostul a mosdóhoz, mindig jókat mosolyogtam rajtuk, olyan beszólásaik voltak.

Aztán végighallgattam egy idősebb és egy fiatalabb férfi értekezését a pisilésről. Megtudtam, hogy öregkorban már nem megy csak úgy parancsszóra, és azt is, hogy a fiatalabb srác nem tud piszoárnál pisilni, mert zavarban van. De nem is a téma volt a mókás, hanem inkább az, hogy valóban olyan komolyan beszélgettek a pisilésről, mintha valami tudományos értekezést folytatnának. Alig bírtam elfojtani a kuncogásomat.

Volt egy nagyon cuki, idősebb néni is, aki bement a mosdóba, aztán rövid időn belül jött ki, hogy segítsek neki, mert ahogy belépett, felgyulladt magától valami fény, és valami zúg is, van ezer gomb, ami nem tudja, mire való, meg hogyan kell egyáltalán megnyitni a csapot, ugyanis ő pisilés előtt is mindig kezet szokott mosni higiéniai okokból. A mosdó olyan volt belülről, akár egy űrhajó, szóval én sem tudtam mindegyik gombról, hogy mire való, de amit tudtam, segítettem neki. Bent töltött olyan tíz percet, azután jött ki boldogan, odahajolt hozzám, és azt mondta suttogva: „Kipróbáltam ám az összes gombot! És kitisztítottam a vécét, mert az előttem lévők nem nagyon tették. Legalább az utánam lévőnek legyen jó.” Csak csendben bólogattam neki, annyira nagyon aranyos volt. Tipikusan az a néni, akit bárki szívesen elfogadna a nagymamájának.

Az út végére egyébként én lettem a „Vannak bent?” lány, ugyanis akárki jött a mosdóba, tőlem kérdezte meg, hogy vannak-e már bent, mivel nem égett a kis figyelmeztető lámpa az ajtó fölött. :D

Amikor épp nem jött senki érdekes a mosdóba, akkor olvastam. Az út alatt kivégeztem Sarah Andersen Macskapásztorát, elöljáróban annyit róla, hogy néha alig bírtam visszafojtani a kuncogásomat, annyira találó képregények vannak a könyvben. De majd később írok róla bővebben is egy blogbejegyzésben. Valamint belekezdtem a Veszélyes amazonok első novellájába, ami nagyon izgalmas.

Végül hazaértem Pécsre, ahol anyu várt rám, és együtt hazabuszoztunk. Otthon kiörömködtük magunkat a kutyusaimmal (nagyon rosszul viselik, ha hosszabb időre elmegyek valahová), vacsoráztam, megírtam Kittinek, hogy élve hazaértem, majd kidőltem aludni.

Hát ennyi volt az én rövidke, de tartalmas Könyvfesztiválom. :)

Itt megnézheted a többi Könyvfesztiválról készült fotót: KATT

Ó, és ezer hála Kolozs Kittinek a társaságáért, azért, hogy végigfotózta a dedikálást, és köszönöm neki a finom parfümöt is, amit ajándékba adott! :)

Add a Twitter-hez Add a Facebook-hoz Add a Startlaphoz Oszd meg a Citromail-lel! Add az iWiW-hez Add a Google Reader-hez Add az RSS olvasódhoz
 

2018. április 18., szerda

Kathleen Glasgow: Lány, darabokban - Blogturné


A Könyvmolyképző Kiadó jelentette meg Kathleen Glasgow: Lány, darabokban című regényét, amely tabutémát boncolgat egy önbántalmazó lány szemszögéből. Három bloggerünk véleményezi a regényt a blogturné során, kövesd az állomásokat és esélyed lesz megnyerni a könyv egy példányát a kiadó felajánlásában. 

Kathleen Glasgow Lány, darabokban című könyvére azért voltam kíváncsi, mert mindig is érdekelt a pszichológia, a lelki bajok. Igaz, a fizikai önbántalmazás gondolata nagyon távol áll tőlem, mert rosszul vagyok a sebektől, vértől és a gondolattól, hogy a testem megsérüljön, de a lelki önbántalmazás mikéntjét és miértjét teljesen megértem. Ezért érdekelt, hogy vajon a könyvnek sikerül-e megmagyaráznia számomra, hogyan jut el valaki odáig, hogy fizikailag is ártson önmagának.

A történet egy 17 éves lányról, Charlie-ról szól, akinek az apja meghalt, az anyja bántalmazta őt, majd kidobta otthonról. Sokáig az utcán élt szörnyű körülmények között, mígnem olyan súlyosan megvagdosta magát, hogy kórházba, onnan pedig egy pszichiátriai intézetbe került. Azt követhetjük végig a regényben, hogyan próbálja újra összerakni önmagát és az életét.

Fiatalos stílus, nagyon komoly téma

A regény stílusa, nyelvezete fiatalos, ennek ellenére nem csak fiataloknak ajánlanám ezt a könyvet. A pszichológiai szál ugyanis nagyon szépen kidolgozott, és a felnőttek számára is nagyon érdekes lehet.

A téma nagyon fontos, mert bár mostanság nyíltabban lehet beszélni a pszichológiai, lelki gondjainkról, a többség még mindig keveset tud ezekről, nem érti őket, és nem tudja hogyan kezelni az ilyen gondokkal küzdő embereket. Nemhogy segíteni képtelenek nekik, de a viselkedésükkel, meg nem értésükkel sokszor még ártanak is.

Ez a történet megmutatja, mik azok a döccenők, amelyeket egy átlagos ember talán gond nélkül vesz a hétköznapjaiban, ám egy lelkileg sérült ember számára akár a visszaesést is jelenthetik a pokol mélyére. Elég egy megjegyzés a ruhájára, egy nem gonosznak szánt, őt mégis megsebző mondat. Vagy az, hogy önbecsülés híján egy olyan ember hálójába esik bele, aki ahelyett, hogy segítené őt a gyógyulásban, inkább visszarántja magával a mélybe.

Ha ismerjük az adott problémát, tudjuk, hogyan érez és gondolkozik egy ilyen betegséggel küzdő ember, akkor segíthetünk neki abban, hogy feldolgozza ezeket a döccenőket, helyes döntéseket hozzon, és ne térjen le a gyógyulás útjáról.

Amit egy picikét sajnálok és furcsállok, hogy a regény elején szerintem túl rövid ideig van Charlie a pszichiátriai intézetben. A valóságban kétlem, hogy néhány hét alatt talpra lehet állítani valakit úgy, hogy aztán akár csak esélye legyen a boldogulásra a külvilágban. Azt is furcsállom, hogy egy 17 éves lányt csak így kitesznek onnan. Tudom, hogy az USÁ-ban pocsék a társadalombiztosítási rendszer, de annyira, hogy ha egy kiskorúnak a testi épsége és élete múlik rajta, akkor sem tesznek semmit érte? Az orvosok meg kiadják őt az anyjának úgy, hogy tudják, hogy a nő bántalmazta korábban a lányát, és azt is sejtik, hogy végül meg fog szabadulni tőle? Nem tudom, mit lehetne tenni ilyen esetben, de ha orvos lennék, én biztosan nem hagynám ennyiben.

A lány, aki darabokra esett

Charlie olyan életet élt még az utcára kerülése előtt is, amely tőlem nagyon távol áll. Bulizás, pia, drogok, rossz társaság és züllés. A magányosságát teljesen megértettem, de ezeket a reakciókat rá nem, épp ezért kicsit tartottam tőle az elején, hogy vajon meg tudom-e kedvelni őt, képes leszek-e együtt érezni vele. Szerencsére az író olyan háttérsztorit és alapszemélyiséget talált ki számára, amelynek köszönhetően a köztünk lévő gondolkodásbeli különbségek ellenére nagyon is a szívembe tudtam zárni.

El sem tudom képzelni, hogyan élte túl a pszichiátriai intézet előtti időt. Az apja elvesztését, az agresszív anyját, az utcát, a veszélyt, az éhezést, a hideget, a szexuális bántalmazást, és bár nem mondják ki, de valószínűleg a nemi erőszakot is. Az is segített abban, hogy megszeressem őt, hogy láttam, mennyire próbálkozik, mennyire helyre szeretné hozni az életét. Igaz, hogy voltak hibás lépései, botlásai a gyógyulás felé vezető úton, de akkor is küzdött. Ezzel pedig kiérdemelte a tiszteletemet.

Gyógyír vagy méreg?

Amikor előjött a szerelmi szál, és vele együtt az alkohol- és drogproblémákkal küzdő Riley, kicsit megijedtem, hogy elmegyünk egy olyan irányba, ami hihetetlenné és hiteltelenné teszi majd számomra a történetet. Ugyanis, ha két függő, lelkileg beteg ember összekerül, abból a legritkább esetben lesz az, hogy megmentik egymást. A szerelem ilyen esetben nem gyógyír egyik fél gondjaira sem, hanem méreg. Szerencsére a történet megmaradt a realitásnál, és nagyon szépen bemutatta, hogyan húzza egymást két ember egyre mélyebbre és mélyebbre.

Szóval nagyon tetszett, ahogy az írónő felépítette ezt a szálat is, mert bár voltak romantikus részek, érezni lehetett, hogy Charlie mennyire ragaszkodik Rileyhoz, és azt is, hogy Riley is érez iránta valamit, tökéletesen kirajzolódott egy romboló, káros szerelmi kapcsolat képe a történetben.

Barátok

Charlie a vele történt szörnyűségek ellenére szerintem nagyon szerencsés. Szerencsés, mert olyan barátokra, támogatókra lelt, akik megértik őt, elfogadják őt, és segítenek neki, amikor szüksége van rá. Szerintem egy ilyen súlyos lelki, pszichológiai betegségből csak így lehet kijönni, ha valaki az ember mellé áll, és még ekkor sem biztos, hogy sikerül. Az azonban száz százalék, hogy aki mellett senki nem áll, annak majdhogynem esélye sincs kikecmeregni a gondokból.

Mikey régi ismerőse Charlie-nak, valaha együtt éltek kicsapongónak mondható életet, azután elszakadtak egymástól. Mire ismét összehozza őket a sors, Mikey már más ember. Abbahagyta az ivást, dolgozik, van egy komoly kapcsolata és vannak céljai. Ő az első, aki Charlie segítségére siet, ennek ellenére ő az is, aki az első sebeket ejti rajta önhibáján kívül.

Julie egy kis kávézó/étterem tulajdonosa és Riley testvére. Tőle kapja Charlie talán a legnagyobb segítséget, ugyanis Julie munkát ad neki, és amikor problémák adódnak, akkor sem rúgja őt ki. Nem lenne kötelessége, hogy megvédje és támogassa Charlie-t, főképp, hogy a testvére gondja is a nyakában van, ugyanis Rileyt is mindig neki kell kimentenie a gondokból, ő mégis segít a lánynak.

Ariel Mikey főbérlője, aki megengedi Charlie-nak, hogy két hétig meghúzza magát Mikey-nál, aki éppen turnén van. De nem is ez a két hét az, ami miatt pozitív hatással van a lány életére, hanem az, hogy bevezeti Charlie-t a művészek világába, és ráébreszti a lányt, hogy van valami, amiben tehetséges, és ami által kezdhetne valamit az életével.

Blue esetében sokáig nem tudtam eldönteni, hogy pozitív vagy negatív hatással lesz-e majd Charlie életére. A két lány a pszichiátriai intézetben ismerte meg egymást, így mikor Blue ismét felbukkan Charlie-nál, tartottam tőle, hogy ő is Riley-hoz hasonló szerepet kap majd, és hozzájárul ahhoz, hogy Charlie minél gyorsabban ismét a lejtő aljára érjen. Persze, hogy így van-e, azt nem árulom el, majd kiderül a regényből mindenki számára.

És végül ott van Linus, Tanner és Felix. Linus és Tanner testvérek, Felix pedig a nagyapjuk. A testvérek együtt dolgoznak Charlie-val az étteremben, és nemcsak fizikailag és lelkileg segítik őt, amikor szüksége van rá, hanem azzal is jót tesznek vele, hogy összeismertetik Felix-szel. A nagyapjuk ugyanis művész, és szintén nagy lökést ad Charlie-nak, hogy esetleg a megfelelő utat válassza végül.

Anyának lenni

Az anyaság sokszor nehéz, főképp, ha egy gyerek pszichológiai gondokkal küzd, ám úgy vélem, a nehézségek egyáltalán nem mentik fel Charlie anyját a tettei alól. Ahogyan a gyász sem, amit a férje halála miatt érez. Egy anya is követhet el természetesen hibákat, de a bántalmazás, és az, hogy valaki utcára teszi a gyerekét, nem hiba, hanem bűn. Olyan is előfordulhat, hogy egy gyereknek jobb, ha nem otthon él az anyjával, ám ebben az esetben is az anya felelőssége és feladata az, hogy egy biztonságos helyet találjon a lányának, és gondoskodjon arról, hogy legyen hol laknia és mit ennie. Szóval Charlie anyja véleményem szerint nem igazi anya, és nem érdemel együttérzést.

Ez nem egy romantikus, rózsaszín, szerelmes regény, úgyhogy azoknak ajánlanám, akik egy realista, sötét, megrázó történetre kíváncsiak. És persze azoknak, akiket érdekel a pszichológia.

Kedvenc karakter: Charlie

Kedvenc jelenetek: amikor Mikey elmegy a pszichiátriai intézetbe, de nem engedik be, és papírokat feltartva üzen Charlie-nak.

Kedvenc idézetek:

„A lányok élete a legrosszabb élet a világon. A lányok élete ennyi: megszületsz, vérzel és elégsz.”

„– (…) Az egyik dolog, amit mindig mondogatok a diákjaimnak, és mindig meglepődnek rajta, isten tudja, miért, hogy a művész élete csak a munkáról szól. Senki sem végzi el helyetted. Nem csak abból áll, ami megjelenik a papíron vagy a galéria falán. Türelem kell hozzá, és sok csalódással jár.”

„– Miért ilyen jó hozzám? Hiszen nem is ismer.
– Mert végső soron, Charlotte, a jóság mozgatja a világot. Egyszerűen így kell, hogy legyen, mert különben saját magunkat sem tudnánk elviselni.”

„Négy harminckor Riley azt mondja, hogy mehetek. Leveszem a kötényt, és végigfuttatom a mosogatógépen, ahogy mutatta. Beleizzadtam a hosszú ujjú felsőmbe, és most felhúzom az ujját, hogy lehűljek.
Riley éppen átadná a pénzt, amikor azt mondja:
– Hű, azt a mindenit! Mi van a kezeddel?
Rémülten lenézek, és gyorsan visszahajtom a ruhám ujját a karomra.
– Semmi – motyogom. – Megkarmolt a macska.
Elkapom a pénzt, és begyömöszölöm az overálom zsebébe.
Riley dörmög:
– Remélem, megszabadulsz attól a macskától! Rohadt egy dög lehet, Fura Lány!
Magamon érzem a tekintetét, de nem nézek az arcába. Ennyi volt. Ki vagyok rúgva. Tuti, hogy nem dolgozhatom itt.
– Mindenképpen – válaszolom idegesen. – Még ma. Most azonnal!
Gyorsan a hátsó ajtó felé indulok.
Utánam kiált:
– Holnap gyere reggel hatra, és beszélj Julie-val! Szólok egy jó szót az érdekedben.
Hálásan és döbbenten nézek vissza. Másnap visszajöhetek, és talán még azután is. Akaratlanul is elvigyorodom, ő meg mintha rám nevetne, mielőtt visszafordul a grill felé.”

„Ha megvan valamelyik osztályképed, tuti, hogy megtalálsz rajta. Nem lesz nehéz. Ki az a lány, aki nem mosolyog? Ki az, aki még két másik gyerek között állva is úgy néz ki, mintha egyedül lenne, mert egy kis távolságot tartanak tőle? A ruhája valahogy olyan… szimpla? Koszos? Lötyög rajta? Valahogy olyan semmilyen. Egyáltalán, emlékszel a nevére? Azokat a lányokat is kiszúrod, akik könnyen veszik a dolgokat. Nem kell sokat magyarázni, kik azok. Kiszúrod azokat a lányokat, akik az eszükből élnek meg. Kiszúrod azokat a lányokat, akik azért boldogulnak, mert szívósak vagy sportosak. És aztán ott vagyok én, az a kis elhanyagolt (mondjuk ki, csóró) gyerek, aki soha semmit nem csinál jól, egyedül ül a menzán, állandóan csak rajzol, ellökik a folyosón, és csúfolják, mert ez az ő skatulyája, (…)”

„Páran odabólintanak nekem, de inkább Riley-val és Linus-szal beszélgetnek. Nem zavar. Sosem volt ellenemre, hogy másokat hallgassak. Különben is, jobban megy, mint a beszéd.”

Értékelés: NAGYON TETSZETT.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet: KATT  


Nyereményjáték:

A téma komolysága miatt most eltekintünk a játéktól és megelégszünk a rafflecopter doboz kitöltésével.

Figyelem! A kiadó csak magyarországi címre postáz! A nyerteseknek 72 óra áll rendelkezésére, hogy a megkapott értesítő levélre válaszoljanak, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk.

a Rafflecopter giveaway

Állomáslista:

04. 18. Spirit Bliss

Add a Twitter-hez Add a Facebook-hoz Add a Startlaphoz Oszd meg a Citromail-lel! Add az iWiW-hez Add a Google Reader-hez Add az RSS olvasódhoz
 

2018. április 6., péntek

Rena Olsen: Egy szót se szólj!


Rena Olsen Egy szót se szólj! című könyvét csak azért választottam ki, mert vágytam valami jó thrillerre. A fülszövege alapján teljesen más történetre számítottam, de pozitív értelemben sikerült meglepni. Azt hittem, hogy a főszereplőnőre és a családjára bűnözők támadnak rá, elrabolják őket az otthonukból, és valami információt akarnak kiszedni belőle, amit a férje parancsa szerint nem szabad elmondania. Vagyis valami teljesen átlagos thrillert vártam, amelyben az akció van előtérben, ehelyett egy olyan történetet kaptam, amelyben az akció csak másodlagos. Annál fontosabb azonban a karakterek személyiségfejlődése és a pszichológia.

A regény ugyanis valójában arról szól, hogy Clara otthonába a rendőrség tör be, ők viszik el magukkal a nőt, a házban lévő gyerekeket, és tartóztatják le Clara férjét, Glent, aki a letartóztatása közben egyetlen mondatot kiált oda a feleségének, hogy egy szót se szóljon, ne mondjon semmit a rendőröknek. Az igazság ugyanis az, hogy Clarát elrabolták hat és fél éves korában, hazugságban élte le az addigi életét, és a rá bízott kislányok szintén elrabolt lányok, akiket szexrabszolgának szánnak.

Múlt és jelen

A történet két idősíkot váltogat, bemutatja a múltat, és elmeséli, mi történik a jelenben. A múltbeli részeket kicsit szoknom kellett, mert nem időrendben mesélik el Clara történetét a gyerekkori elrablásától kezdve egészen a rendőrségi akcióig, hanem ide-oda ugrálunk az időben. A jelenbeli idősík viszont lineárisan halad, végigkövethetjük, hogyan döbben rá arra Clara a rendőrség felügyelete alatt, hogy az egész eddigi élete hazugság volt, és a „lányait” valójában prostituáltnak adta el a saját férje.

Mindkét idősík szörnyen megrázó. A múltbeli azért, mert mi végig tudjuk, hogy mi is a helyzet, hol él Clara, milyen sorsot szánnak neki, miféle hazugságokkal tömik a fejét stb., és amit Clara normális, hétköznapi dologként él át, arról mi pontosan értjük azt, hogy mi is valójában. Például az elrabolt lányokkal elhitetik, hogy a kliensek jó emberek, akik majd csodás életet biztosítanak számukra, így konkrétan izgatottan várják, hogy kijelöljenek számukra egyet. Mi viszont tudjuk, hogy mocskos, pedofil állatok, akiknél a lányok élete minden lesz, csak épp jó nem.

A jelenbeli sík pedig azért megrázó, mert végigkövethetjük, hogy Clara hogyan is döbben rá szép apránként az igazságra. Arra, hogy a valódi szülei nem mondtak le róla, ahogyan az elrablói állították neki. Arra, hogy mi lett a lányokkal, akiket úgy nevelt fel, mintha a sajátjai lennének. Óvta, tanította, szerette őket, és azt ígérte nekik, hogy boldog jövő vár rájuk a kliensüknél, akaratán kívül mégis hazudott nekik, és a pokolba küldte őket. Arra, hogy nem normális és hétköznapi dolog, ha a férje megveri, amint kényes kérdéseket tesz fel, vagy nem úgy viselkedik, ahogyan elvárják tőle.

Okos vagy buta, bűnös vagy áldozat?

Clara egy nagyon értelmes, intelligens nő. Több nyelven beszél, az elrabolói (egy gyerekkereskedő hálózat vezetője és a felesége, akiket ő Mamának és Papának nevez) megtanították őt sok mindenre, hogy ne csak az ágyban, hanem szellemileg is ki tudja majd elégíteni a kliensét. Épp ezért hihetetlen mind néhány regénybeli karakter, mind néhány olvasó számára, hogy tényleg semmit sem tudott az igazságról, és fogalma sem volt arról, hogy a rá bízott lányokat elrabolták.

Pedig, ha belegondolunk, ez teljesen logikus, és ezt én is szép lassan értettem meg a múltbeli szál eseményei alapján. Clara csak hat és fél éves volt, amikor elrabolták őt, még nagyon kicsi. Pont egy csúnya vita után történt mindez, vagyis egy ennyi idős gyerekkel simán el lehetett hitetni azt, hogy túl sok gondot okoz a szüleinek, ezért mondtak le róla. De egy ilyen korú gyerek előzetes vita nélkül is elhisz sok mindent. Főképp, ha arra nevelik, hogy ha ellenkezni vagy kérdezni mer, akkor fizikailag meg lesz büntetve.

Clara hat és fél éves korától egy elzárt birtokon él, nem is emlékszik a külvilágra, a régi családjára, a régi nevére. Fogalma sincs arról, hogy mások hogyan élnek, csak azt ismeri, amit az elrablói megismertetnek vele. Ha ők azt mondják, normális dolog veréssel nevelni, akkor biztosan így van. Ha azt mondják, a kliensek jobb jövőt biztosítanak számukra, akkor biztos így van. Ha pedig néha furcsa valami, nem mer kérdezni, mert egy jól nevelt lány nem kérdez, ha pedig mégis, akkor azért büntetés jár, mert rossz volt.

Clara éppen csak tinédzserkorba lép, amikor elrablói vérszerinti fiával, Glennel megtetszenek egymásnak. A fiú hajlandó szembeszállni az apjával is (a bűnbanda vezetőjével), hogy Clarát a kijelölt kliense helyett inkább neki adják. Ez a körülményektől eltekintve egy teljesen átlagos tinédzserkori szerelemnek indul. Glen fiatalon még kedves, törődő, szerető. Ha kiszakadhatott volna az apja felügyelete alól, talán jó ember, jó férj, jó apa vált volna belőle végül. De adott helyzetben szép lassan Glen is olyanná vált, mint az apja.

Clara látja, hogyan bánik Papa a feleségével, megcsalja, megveri, ezért úgy gondolja, hogy ilyen egy normális házasság. Épp ezért, amikor Glen is elkezd így bánni vele, bár szenved tőle, úgy véli, így normális. Sőt, úgy érzi, még jobban is járt, mint Mama, mert Glen legalább szereti őt, és nem olyan hűvös vele, mint Papa a Mamával.

Clara tipikus példája a hosszú időn át bántalmazott nőknek. Szerelmes Glenbe, annak ellenére, hogy a férfi bántja őt, bízik benne, biztonságban érzi magát mellette. Meg sem kérdőjelezi azt, hogy amit a férfi tesz, az úgy helyes-e. Azt hiszi, hogy Glen is ugyanúgy szereti a lányaikat, ahogyan ő, és egyszerűen nem tudatosul benne, hogy Glen számára csak a jó pénzt jelentik.

Egy értelmes, modern, szabad nő számára mindez szörnyen bizarr lehet, és hihetetlennek tűnhet, de pszichológiai szempontból teljesen érthető. Clara nyilvánvalóan áldozat, még akkor is, ha részese volt a lányok fogva tartásának és engedelmes rabszolgává nevelésének. Ez abból is látszik, hogy amint elkezd összeállni benne az igazság, és megérti, mit tett a lányokkal, mélységes bűntudata van, és teljesen megváltozik a hozzáállása.

Szerintem gyönyörűen le van vezetve a személyiségfejlődése, és az, ahogyan az igazság miatt Clarából ismét Dianává válik.

Amikor a környezet határoz meg

Egy más környezetben Glen és Clara szerelmének kialakulását aranyosnak is lehetne látni. Az, hogy meg akarnak szökni együtt, hogy Glen szembeszáll az apjával Claráért, és megvédi őt mindentől és mindenkitől… nos, igen, elsőre romantikusnak tűnik. Ahogyan elsőre Glen is igazán vonzó, jó srácnak látszik. És talán fiatalkorában az is volt.

Nem akar az apja nyomdokaiba lépni, és nem akarja átvenni az üzletének vezetését. Egyetlen dologra vágyik, hogy Clarával együtt lehessen örökre. Ám ezt csak úgy tudja elérni, ha mégis olyanná válik, mint az apja.

Nincs bocsánat Glen tetteire, sem Clarával, sem a többi lánnyal kapcsolatban, ám valahol ő is áldozat, a szülei áldozata, főképp az apjáé. Esélye sem volt arra, hogy kilépjen az apja árnyékából, és egy másik útra lépve jó emberré válhasson.

Épp ezért lenne például fontos, hogy a bántalmazó, bűnöző szülőkkel rendelkező családokból azonnal ki legyenek mentve a gyerekek, ha az egyik szülő szintén áldozat, akkor vele együtt. És az is nagyon fontos lenne, hogy megfelelő gyermekotthonok létezzenek, ahol ezek után a gyerekek biztonságban, boldogságban nőhetnek fel, hogy érzelmileg, értelmileg ép, a társadalom számára hasznos emberek lehessenek. Mert ha nem így történik, ők is bűnözőkké válnak. És bár felelősek lesznek a tetteikért, mégsem övék a teljes felelősség, hanem az egész társadalomé, amely nem védte meg őket a saját szüleiktől.

Hatóságok, pszichológus, önsegítő csoport

Clarának szerencséje van a történetben, mert hozzáértő rendőröket, pszichológust és bírót fog ki, akik annak látják, ami: áldozatnak. Információkat akarnak kiszedni belőle, amik alapján elítéltethetik Glent és a bandáját, ám emellett odafigyelnek arra is, hogy Clarát segítsék, és ne okozzanak neki még több lelki törést.

Nagyon érdekesnek találtam az önsegítő csoportot is, amely sokat segít abban, hogy Clara megértse, mi történt vele. Először fogalma sincs róla, miért küldték el oda, hiszen őt nem kényszerítették prostitúcióra, nem tartották fogva, mint a többi nőt. Aztán szép lassan rájön, hogy látszat és valóság között nagy a különbség.

Baromi jó jelenet az, amikor az egyik lány panaszkodik, hogy veréssel „nevelték”, és Clara felhorkan, mert úgy gondolja, normális, ha egy férfi nevelő célzattal megveri a nőt. Hiszen Papa is ezt tette Mamával, és Glen is vele. És amikor a teremben lévő nők megdöbbennek azon, amit mond, hirtelen rájön, hogy valami nagyon nem stimmel. Ha mindenki azt mondja, hogy ez rossz, akkor lehet, hogy ő gondolkozott eddig helytelenül…

Clara a pszichológusának, az önsegítő-körnek és a rá vigyázó rendőröknek köszönheti azt, hogy szép lassan megismeri a valódi világot, azt, hogy igazából mi helyes és mi helytelen, rádöbben Glen, Papa és Mama hazugságaira, és arra, hogy ki is ő valójában.

Clara olyan, mint egy lerobbant épület, amelyet az alapokig kell visszabontani ahhoz, hogy később esetleg újjá lehessen építeni egy gyönyörű házzá. Persze, olyannyira sérült, hogy kétséges, sikerül-e ezt elérni.

A regényt azoknak ajánlom, akik szeretik a pszichológiailag szépen felépített regényeket, és azoknak, akiket érdekelnek a női sorsok, a női jogok, valamint a családon belüli bántalmazás természete, és annak szörnyű hatásai az áldozatra nézve.

Kedvenc karakterek: Clara, Connor, dr. Mulligan, Macy, Passion

Kedvenc jelenetek: az önsegítő-kör párbeszéde a verésről.

Kedvenc idézetek:

„- Mi az, hogy normális? – kérdezi Heather.
- Hát… például az, hogy az ember középiskolába jár. Hogy barátai vannak. És nem verik agyba-főbe, ha hibázik.
Képtelen vagyok megállni, erre felhorkanok. A szám elé kapom a kezem, de már túl késő. Heather felém fordítja a tekintetét.
- Mondani akartál valamit, Clara?
- Nem, semmi, asszonyom.
Erin most engem néz.
- Szerinted ez vicces? Hogy szeretnék én is normális ember lenni?
- Dehogyis – rázom meg a fejem. – De ha hibázik valaki, az is normális, hogy olyankor nyakon legyintik. Különben hogyan tanulnál a hibáidból?
Mindenki úgy bámul rám, mintha hirtelen második fejem nőtt volna. Miért engem utaltak be ide terápiára, amikor éppen ez a társaság kelt olyan benyomást, mintha mindnyájan téveszmék áldozatai lennének?
- Szóval szerinted, ha az embert megütik, az normális? – kérdezi most Heather, és a hangjából nem hallatszik ki a véleménye, csak az őszinte kíváncsiság.
- Hát persze, ha megérdemli. Engem például Glen rendszeresen megüt, ha engedély nélkül elkezdek összevissza fecsegni, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy nem szeret. Sőt, éppen így adja tudtomra, hogy mennyire fontos vagyok neki.
A szemekben az eddigi hitetlenséget felváltja a sajnálkozás. A pálfordulást nem csak a pillantásaikból látom, érzem is, mert még a levegőből is az árad. Még Erin is, aki az előbb morcosan méregetett, olyan sajnálkozó pillantást vet rám, mintha ő lenne a felnőtt, és én a gyerek.
- Hallgass rám, Clara, és kérlek, hidd el nekem, tényleg nem áll szándékomban, hogy bántsalak! – fog bele óvatosan Heather, és érzem, hogy nagy gonddal válogatja meg a szavait. – Az csöppet sem normális, ha az embert megütik. Akkor sem, ha az illető szeret téged. Nem, az ilyesmi elfogadhatatlan. Egy egészséges kapcsolatban nem fordulhat elő fizikai erőszak.
Szavait a jelenlévők egyetértő bólogatása kíséri.”

„- Connor?
- Igen?
- Maga nős?
Elneveti magát.
- Dehogy.
- És barátnője sincs?
- De, az van.
Lebiggyesztem a szám.
- Mondja, ha felbosszantja magát, olyankor megüti? Érti, ugye? Nem haragból, csak azért, hogy tanuljon belőle, és máskor ne csinálja?
Rémült arckifejezéséből azonnal megértem, hogy mi a válasza.
- Dehogy ütöm, Clara! Nem vitás, hogy időnként felbosszant, de hát istenem, néha én is felmérgesítem őt. Ilyenkor kicsit kiabálunk egymással, de aztán szépen mindent megbeszélünk. Én még soha életemben nem ütöttem meg egy nőt mérgemben.”

„Nyomtalanul eltűnt az a nyájas férfi, aki egy félórával ezelőtt belépett ide. A helyébe egy szobor terem, Papa pontos mása, amitől megborzadok. Egyre jobban betölti a szobát, fölém tornyosul, és szép lassan magába szippantja az én imádott Glenemet. Attól félek, ha tétlenül nézem, egy szép napon nyomtalanul eltűnik.”

„- És akkor mi történt? Egyszerűen abbahagyták a keresést? Mennyi ideig tartott, mire feladták? – Én is tudom, milyen keserű a hangom.
Dr. Mulligan arcán gyöngéd mosoly suhan át.
- Clara… Diana… sosem adták fel. Mind a mai napig legalább évente egyszer kiragasztják a plakátokat.
(…)
Képtelen vagyok megszólalni.
- Nekem meg azt mondták, hogy a szüleim eldobtak maguktól – suttogom végre. – Meg azt, hogy egy csomó pénzt fizettek értem, mert ők sokkal jobban akartak engem, mint a saját szüleim.
(…)
- Fölöslegesen ne izgasd föl magad ezen – szólal meg most már Connor is. – Hiszen honnan is tudhattad volna?
- Igenis tudnom kellett volna! – emelem föl a hangomat. – Ha ennyire szerettek a szüleim, hogyan lehetséges, hogy fogalmam sem volt róla? Hogyan hihettem el ezeket a hazugságokat? – Elhomályosul a szemem a feltoluló könnyeimtől.
Dr. Mulligan gyöngéden megpaskolja a kezem.
- Clara, ne próbálj ésszerű magyarázatot keresni arra, hogy mit miért tettél tizenhét évvel ezelőtt. – Örülök, hogy ezen a számomra megszokott néven szólít. A Dianával még nem barátkoztam meg egészen. – A kisgyerekeket nagyon könnyű becsapni. Az is lehet, hogy vitába szálltál velük. Hogy elsőre nem hitted el a hazugságaikat. De tudod, ha elég hosszú ideig győzködnek valamiről, előbb-utóbb szinte bármelyikünk elhiszi.”

Értékelés: IMÁDOM.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet: KATT

Add a Twitter-hez Add a Facebook-hoz Add a Startlaphoz Oszd meg a Citromail-lel! Add az iWiW-hez Add a Google Reader-hez Add az RSS olvasódhoz