Ide pakolgatom fel az írásaimat, firkálásaimat, novelláimat, gondolataimat, és minden egyebet, amihez hirtelen kedvem támad. :)




2017. március 15., szerda

Sosem késő - (Tükhé novellasorozat - 1. novella)


Amikor meglátta a macskát, McGalagony professzor jutott eszébe a Harry Potterből. Annyira valószínűtlen látványt nyújtott, ahogy ott ült a sétány kellős közepén, teljesen mozdulatlanul, és sárga szemével csak bámult rá, hogy a lány összeszorította a szemhéját egy pillanatra. De a macska nem tűnt el, és középkorú boszorkánnyá sem változott. Néhány rózsaszín virágszirom hullott az állat fejére, pont a fülei közé, a fölé nyúló faágakról; cseresznyefa eső, varázslatos látvány. A macska hirtelen megrázta magát, és elindult felé, hosszú, szürke farka ide-oda lengett mögötte, akár egy nonverbális üdvözlés.

- Szia! – guggolt le hozzá a lány.

Óvatosan nyújtotta ki a kezét, hátha a macska megijed, de nem tette. Ehelyett még közelebb lépett. Feje belesimult a simogató tenyérbe, szőre meleg volt és pihe-puha. Azonnal felhangzott a mély dorombolás, hasonlított a számítógép dübörgéséhez, mikor már nagyon ki kéne tisztítani a ventilátort. Egy pillanatra átfutott a lány fején, hogy az állat talán kóbor, és haza kéne vinni, de túl jól ápoltnak tűnt ahhoz, hogy gazdátlan legyen. A nyakában lógó, gömböt formázó biléta is azt üzente, hogy tartozik valakihez. A lány hüvelyk- és mutatóujja közé vette az apró fémdarabot, cím nem volt belevésve, csak egy név: Tükhé.

- Hát így hívnak? Erre laksz? – nézett körbe. Nem messze családi házak sorakoztak, szép, gondozott kerttel, fehérre festett kerítéssel. Egyetlen kivétel akadt, egy bokrokkal és gazokkal sűrűn benőtt épület, amely lakatlannak tűnt. A macska felnyávogott, mintha válaszolni akarna, a lány azt remélte, igennel. Az út vége felé pislantott, majd az órájára. – Ne haragudj, de mennem kell! Menj szépen haza! – intett a macska feltételezett otthona irányába. Az állat felnézett rá, egyenesen a szemébe, és a lány esküdni mert volna rá, hogy elmosolyodott. A következő pillanatban már csak a macska farkát látta becsusszanni két kerítésléc között, az elhanyagolt ház kertjébe.

Megnyugodva ment tovább, majd észbe kapva gyorsabbra vette a lépteit. El kellett érnie a buszt, hogy odaérjen a zongoraórájára. Folyton késett, de most időben elindult, mert múlt héten a tanárnő rátelefonált az anyjára, és érezte, hogy kezdi kihúzni a gyufát otthon. Őt sosem érdekelte a zenélés, csak az édesanyja akart mindenáron zongoraművészt faragni belőle. Pedig a lány ujjai tömzsik voltak, még egyetlen oktávot sem tudott átfogni velük.

Ahogy befordult a sarkon, és kiért a főutcára, azonnal észrevette a kék jármű hátulját. A busz már bent állt a megállóban, az emberek tülekedve próbáltak felszállni rá. Rohanni kezdett, miközben bal karja integetve a magasba emelkedett. A táska lecsúszott a válláról, ijedten kapott utána futás közben, és gyorsan visszaigazította a helyére.

- Várjon! – kiáltotta. Hogy a motorhang nyomta-e el a hangját, vagy a sofőrnek aznap rossz kedve volt, és meg akarta szívatni, sosem tudta már meg. Az ajtó becsukódott, a jármű elindult, ő pedig csak nézett utána lihegve.

Épp a mobilját kereste a táskájában, hogy felhívja a tanárnőt, és bocsánatért esedezve közölje vele, megint nem ér oda időben, amikor a hangos csattanás összerántotta minden tagját. A busz táncot járt az oldalról belecsapódó teherautóval. Megperdültek, forogtak, hol összekapaszkodtak, hol elengedték egymást, csak hogy a következő pillanatban ismét találkozhassanak. Egy házfal állította meg őket. Az irodaépület beleremegett az ütközésbe. Emberek sikoltottak fel, az üres utcán hirtelen egész tömeg jelent meg.

A lány csak állt ott, nézte a villámgyorsan kiérkező, kéken villódzó fényeket, a rohanó embereket. Hol kivehető volt az alakjuk, hol elmosódott csíkká váltak a szeme előtt, mintha megmaradt volna a pillanatban, miközben körülötte felgyorsult az idő.

- Ez szörnyű, az ember sosem tudhatja, mikor jön el a vég – állt meg valaki mellette. Oldalra fordította a fejét, egy idős néni volt az. Haja teljes őszbe borult, nyakán megnyúlt a bőr, egész arcát ezernyi ránc szántotta át. Szomorkásan csóválta a fejét.

- Igen, szörnyű – felelte a lány. Hátat fordított, és rohanni kezdett az ellenkező irányba. Csak el innen, el jó messzire ettől a helytől. Legközelebb a sétányon torpant meg újra. A gondolat élesen hasított belé, tekintete a macskát kereste. Ha ő nincs… ha nem állítja meg… Könnycseppek formájában tört ki belőle a sokk.

- Köszönöm – súgta a levegőbe.

Miközben hazafelé tartott, elhatározta, hogy legközelebb tényleg nem fog késni zongoraóráról.

Mert el sem megy rá.

Túl rövid az élet ahhoz, hogy olyan helyről késsünk el, ahol nem is akarunk lenni.

Add a Twitter-hez Add a Facebook-hoz Add a Startlaphoz Oszd meg a Citromail-lel! Add az iWiW-hez Add a Google Reader-hez Add az RSS olvasódhoz

2017. március 7., kedd

Bookworm book TAG


Emlékszel, hogyan szeretted meg az olvasást?

Anyukámnak és a dédimamámnak köszönhetően. Amióta az eszemet tudom, azt láttam tőlük, hogy olvasnak, úgyhogy a lehető legjobb példát mutatták nekem ezen a téren. Olyannyira, hogy három évesen néhány képregényből magamtól megtanultam olvasni, mert érdekelt, hogy mi van a képek mellé írva. Anyuék egyszer csak azt vették észre, hogy már nem a rajzokat nézegetem, hanem felolvasom, mi van a buborékokba írva. A mai napig nem tudják, hogyan tanultam meg magamtól olvasni, de onnantól kezdve könyvmoly lettem.

Általában hol olvasol?

Nagyrészt itthon, de amikor bejárósként dolgoztam, akkor a buszon olvastam, most pedig, hogy megint iskolába járok, az órák közti szünetekben is olvasással szórakoztatom magam. Az előttem ülő lány minden alkalommal vigyorogva várja, hogy elővegyem az éppen aktuális könyvemet, hogy megnézze, mi jót olvasok a héten.

Egyszerre szigorúan csak egy könyvet olvasol, vagy több is jöhet egyidejűleg?

Változó. Van, amikor csak egyetlen könyvet olvasok, de olyan is, amikor hangulattól függően több könyvet váltogatok.

Melyik a kedvenc műfajod?

Nincsen kedvenc műfajom, bármit örömmel elolvasok, ami igazán jó.

Van olyan műfaj, amit a világért sem olvasnál?

Nem zárok ki semmit, de van olyan műfaj, ami távol áll tőlem. Pl. az erotikus ponyvák vagy a hard sci-fi regények. Viszont hajlandó vagyok ezekkel is próbálkozni, mert sosem lehet tudni, hol talál az ember kincseket.

Van kedvenc könyved?

Sok kedvenc könyvem van. J. K. Rowling összes könyve, Anna Gavaldától a Vigaszág és az Együtt lehetnénk, Murakami Haruki könyvei, Émile Zolától a Germinal, Nabokovtól a Lolita, George R. R. Martintól pedig a Tűz és Jég dala sorozat.

Melyik a leghosszabb könyv, amit valaha olvastál?

Huh, azt hiszem, George R. R. Martin sorozatából a Kardok vihara, ami 1135 oldal volt.

Milyen könyvet vettél utoljára?

Egyszerre több könyvet vettem legutoljára, mert a Posta Paletta utalványomat el kellett költeni 2016. december 31-ig. Stephenie Meyertől A vegyészt, Murakami Harukitól a Szputnyik, szívecskémet és Jandácsik Páltól az Állatok maszkabálját.

A könyvtári vagy a saját (vásárolt) könyveket szereted jobban?

A sajátot. Ha a könyvtárból veszek ki egy könyvet, és igazán tetszik, akkor sajnálom visszavinni. Szeretem a polcomon tudni a könyveket.

Jelenleg mit olvasol?

Pillanatnyilag Rejtő Jenőtől a Piszkos Fred közbelép című könyvet. Ez az első könyvem Rejtő Jenőtől. Amióta az eszemet tudom, olvasni akartam tőle, de valahogy sosem jött össze. Most karácsonykor megvettem ajándékba ezt a könyvet valakinek, akit a barátomnak hittem, de aztán úgy alakult a dolog, hogy teljesen megszakadt a kapcsolatunk, és végül nem adtam át neki. Mondjuk, nem bánom, hogy rajtam maradt a könyv, a Sors úgy tűnik, így látta jónak.

Hol veszed a könyveidet?

Változó, ahol éppen olcsóbban megkapom, ami érdekel. Szoktam vásárolni a Könyvfesztiválon és Könyvhéten, mert sok standnál van ilyenkor akció, leárazás, és általában karácsony előtt online rendelek könyveket az ünnepi akciók keretében. Ilyenkor mindig összeírom, mi érdekel, és végignézem, hogy melyik online boltból tudom a legolcsóbban megrendelni. Van, hogy több helyről rendelek, mert úgy jövök ki a legjobban anyagilag.

Előrendeltél már valaha könyvet?

Nem, mindig csak azután rendelem meg, hogy már megjelent az adott könyv.

Mit gondolsz az antikvár könyvekről?

Mindegy, hogy egy könyv új vagy antikvár, a polcomon jó otthonra lelhet, szóval várom szeretettel.

Egymás mellett tartod a már elolvasott és a még olvasásra váró könyveidet?

A még olvasásra váró könyveim általában az ágyam melletti asztalon várnak rám. A már elolvasott könyvek pedig a könyvespolcaim egyikén kapnak helyet.

Az összes könyvet el akarod olvasni, ami a magánkönyvtáradban van?

Nem valószínű. Sok száz könyvem van, rengeteget a dédimamámtól és anyutól örököltem, és van köztük olyan is, ami nem igazán érdekel. De így is rengeteg olvasnivalóm van, mert sok olyat is kaptam, amit szeretnék majd szép lassan elolvasni, és amiket én magam veszek meg, azokat mindig végigolvasom.

Mit csinálsz azokkal a könyvekkel, amik a polcodon sorakoznak, de tudod, soha az életben nem olvasod el őket még egyszer?

Félreteszem őket a leendő gyerekeimnek. Már ha lesznek. Ha esetleg nem lesznek, akkor halálom után árva és szegény gyerekeknek akarom adományozni a könyvtáramat.

Adományoztál már könyvet?

Igen. Néhány régi mesekönyvemet odaadtam egy mélyszegény család három kisgyerekének két éve karácsonykor néhány régi játékommal egyetemben. Az egyik ismerősöm egy iskolában dolgozik, ő ismeri a családot, így biztosra tudtam, hogy valóban oda és jó helyre kerül majd, amit adok. Egyszer írtam e-mailt a helyi gyermekotthonnak is, hogy adományoznék nekik könyveket és játékokat, de nem kaptam sajnos választ. Remélhetőleg kaptak már elég adományt a gyerekek, és ezért nem válaszoltak, nem pedig a gyerekek iránti érdektelenségből…

Volt már könyvstopod?

Mármint, hogy olyan időszak, amikor nem esett jól az olvasás? Egyetlen egyszer. Huszonévesen beleszerettem egy könyvsorozatba, és annyira benne éltem a történetben, hogy nem volt kedvem mást olvasni. Aztán egy barátomtól megkaptam Anna Gavalda Együtt lehetnénk című könyvét, és onnantól a könyvstop feloldódott. Azóta sem éreztem olyat, hogy ne akarnék olvasni.

Mit gondolsz, szerinted túl sok könyved van? 

5 könyvespolc van a szobámban, és az előszobai szekrény is tele van könyvekkel. Rengeteg könyvem van, több száz, ha nem ezer. De nem, nincsen túl sok könyvem. Olyan, hogy túl sok könyv, nem létezik. Könyvből sosem elég.

ATAG-et az alábbi oldalról szedtem: Lilapulcsis világa

Add a Twitter-hez Add a Facebook-hoz Add a Startlaphoz Oszd meg a Citromail-lel! Add az iWiW-hez Add a Google Reader-hez Add az RSS olvasódhoz

2017. március 2., csütörtök

A másik nő


Határozott léptekkel haladt előre. Egyik keze a táskaszíjba kapaszkodott, a másikban szatyor. Piros kabátjában feltűnő jelenségnek számított, ha valaki épp kikukkantott a szomszédos házak egyik ablakán, biztos, hogy azonnal megakadt rajta a szeme. Hullámos haja tökéletesen omlott vállára, sminkjével nem foglalkozott sokat, mégis úgy tűnt, mintha órákon át a tükör előtt állt volna. Tekintete előre szegeződött, nem nézett se jobbra, se balra. Azt sem vette észre, hogy a mellette elsétáló középkorú férfi végigstíröli. Fejében a vacsora receptje pörgött végig, azon töprengett, vajon minden hozzávaló ott lapul-e a szatyrában, vagy valamit mégis elfelejtett megvenni. Nem írt listát, egészen addig bízott a memóriájában, míg el nem hagyta az üzletet. Ám ahogy kilépett a mozgóajtón, azonnal pánikba esett, hogy valami mégis kihullott a fejéből, akár a lisztszemek egy lyukas zacskóból.

Most már úgyis mindegy – nyugtatgatta magát, ám a gyomrából nem tudta eltüntetni a csomót. Azt akarta, hogy minden tökéletes legyen. Az étel, a bor, a hangulat és a reakció is. Annyira akarta, hogy keze összeszorult a táska szíján, körmei pedig a tenyerébe vájtak. Már fel sem tűnt neki a fájdalom.

Cseperegni kezdett az eső, ezért gyorsabbra vette a lépteit. Mindig is szerette az esőillatot, a megtisztulás érzetét hozta magával. Talán ez egy jel, hogy ma új nap kezdődik elmosva a korábbi bűnöket. Jobb keze elengedte a szíjat, és a hasa felé mozdult. Úgy tett, mintha megigazítana egy gombot, de lopva végigsimított magán. Még egyáltalán nem látszott semmi, a parányi lélek valószínűleg nem is érezte az érintést, mégis felmelegedett a nő mellkasa a gondolattól, hogy odabent van.

A kapualj alá húzódva kinyitotta a táskáját, és vadul kutatni kezdett a kulcsa után. A kapu számkóddal nyílt, de odabent már nehézkesen ment a keresgélés. A mozgásérzékelős lámpák folyton fel-le kapcsolódtak, itt viszont a szűk hely miatt addig maradt világos, amíg be nem lépett a lépcsőházba. Arrébb lökte a pénztárcáját és a mobilját, néhány zsebkendőt meg egy apró parfümös üveget, míg végül a táska alján kezébe akadt a kulcs.

Beütötte a kódot, a zár berregve engedett. A súlyos ajtót erőlködő mozdulattal húzta meg, majd beslisszolt a résen. A lépcsőházat cigarettafüst szaga járta át. Máskor is zavarta az orrát, ám most még inkább. Gyomra kavarogni kezdett. A lifthez sietett, és az alsó ajkát harapdálva várta, hogy kinyíljon előtte az ajtó. A fémdobozba beszállva még erősebb lett a szag és az émelygés is. Áldotta az eszét, amiért előkészítette a kulcsait. Ahogy bejutott velük a lakásba, ledobta a szatyrot és a táskát a földre, és feltépte a vécé ajtaját.

Nem evett túl sokat ebédre, de az a néhány rozsos keksz is kijött belőle. A gyomra, mintha külön életre vágyna, ki akart szakadni a mellkasából, hogy torkán át a világra jöhessen. Jó ideig öklendezett, aztán vécépapírral megtörölte a száját, és feltápászkodott a hideg csempéről. Lába fájt a térdeléstől, ezért megdörzsölte. Lehúzta a vécét, majd megkerülve a földre dobott halmot a fürdőhöz sétált. Elsőként szájat öblített, csak aztán mosta meg a kezét. Pillantása a tükörképére tévedt, arca sápadt volt, szinte már szürke színt öltött, bal szemében elpattant egy apró ér a korábbi erőlködéstől. Bosszúsan felsóhajtott – ennyit arról, hogy minden tökéletes lesz.

Becipekedett a konyhába, megszabadult a kabátjától, és elkezdte kipakolni a szatyrot. Dubarry szeletet fog készíteni. Tamás imádja, de otthon sosem kap, mert a feleségét „puffasztja a karfiol”. Direkt ezért választotta ezt vacsorára, mindent meg kellett adnia Tamásnak, amit otthon nem kap meg. A legszebb hússzeleteket választotta, és úgy mosta meg őket, mintha valami kincset tartana a kezében. A gond a hússütésnél és a karfiol párolásánál kezdődött. A kis konyhát megtöltötték a szagok, amiket máskor kellemesnek talált volna, most viszont csak gyötörték. Annak ellenére, hogy hűvös volt, sarkig tárta az ablakot, és felvett egy kardigánt.

Már majdnem fél hét volt, mire elkészült, a terítésnél gyorsnak kellett lennie. Elővette azt az étkészletet, amit még a nagymamájától örökölt, remélte, hogy szerencsét hoz neki. Eredetileg virágot is akart tenni az asztal közepére, de a gyomra miatt inkább lemondott az édeskés illatot árasztó csokorról. Eligazgatta a szalvétákat, majd hátralépett, és megszemlélte a művét. Elégedettség járta át.

Gyorsan levetkőzött, beállt a zuhany alá, és lemosta magáról az egész nap fáradtságát. Semmi kedve nem volt most szexelni, mégis olyan fehérneműt vett fel a ruhája alá, amely azt feltételezte, hogy fog. A szeme még mindig be volt vérezve, de minden tőle telhetőt megtett, hogy jól nézzen ki.

Végül megállt az előszoba közepén úgy, hogy rálásson a bejárati ajtóra és a konyha falát díszítő órára. Tikk-takk – a másodpercmutató egyenletes hangja bekúszott a fülébe, és visszhangot vert a fejében. Hét órakor a gyomra megint szűkülni kezdett, de mélyeket lélegzett, nem akarta lekésni a kopogtatást. Nyolckor leült a konyhában, és a kezében szorongatott mobilt figyelte. Kilenckor megpróbált telefonálni.

Csak negyed tizenkettőkor adta fel, amikor lecsordult az első könnycsepp az arcán.

Add a Twitter-hez Add a Facebook-hoz Add a Startlaphoz Oszd meg a Citromail-lel! Add az iWiW-hez Add a Google Reader-hez Add az RSS olvasódhoz

2017. február 27., hétfő

Mindenki - avagy, ha összefogunk, győzhetünk!


Véletlenül láttam meg tegnap, hogy a Duna tévén leadják a Mindenki című magyar rövidfilmet, amely akkor még esélyes volt az Oscar-díjra, mára már Oscar-díjas. Mivel általános iskolában ének-zene tagozatos és kórustag voltam, külön érdekelt a film a témája miatt, ezért megörültem a lehetőségnek, hogy megnézhetem.

Először is, nosztalgikus érzéseket támasztott bennem. Volt egy nagyon rendes, igazán jó énektanárnőnk (és egyben kórusvezetőnk), aki nemcsak az órákon törődött velünk, hanem mindig minden esetben kiállt mellettünk, és úgy védett minket, akár a kiscsibéit a tyúkanyó. A mai napig szeretettel gondolok rá. Az utolsó években viszont kaptunk egy új kórusvezetőt. Nem ismerem a hátterét a dolognak, nem tudom, miért vették föl az iskolába, de az biztos, hogy a mi szempontunkból nagyon rossz döntés volt.

Az új kórusvezető minden egyes versenyünk előtt egy nappal elmondta, hogy mennyire pocsékok vagyunk, és ha nem kapjuk össze magunkat, akkor lemondja a fenébe az egészet. Aztán másnap mindig megnyertük az adott versenyt, annyira pocsékok voltunk. A mai napig emlékszem, amikor nyolcadikban engem és még egy lányt félrehívott, hogy ugye, eszünkben sincs a Művészetibe felvételizni, mert ő ahhoz nem adja a nevét mint kórusvezetőnk, mert nem akar szégyenkezni miattunk. Nem vagyok elfogult, most már pontosan ismerem az erősségeimet és gyengeségeimet, és igazán jó énekes voltam akkoriban, ahogyan a másik félrehívott osztálytársam is. Persze gyerekek voltunk, az önbizalommal sem álltunk valami jól, és sajnos hagytuk, hogy elijesszen minket. A mai napig eszembe jut, vajon milyen lenne az életem, ha akkoriban erősebb vagyok, és az éneklés útját választom…

A Mindenki az emlékeim egyfajta újrafeldolgozását és jóleső lezárást nyújtott számomra érzelmileg. Egyfelől, mert itt a tanárnő megkapta, amit érdemelt, és legalább egy filmben győzött az igazság, ha már az életben nem is. Másfelől, mert egy olyan csodálatos közösséget jelenített meg a film, amire anno én is vágytam. Mi gyerekként nem voltunk ennyire bátrak. Nem tudtunk kiállni sem önmagunkért, sem egymásért. Sajnos összetartás sem volt köztünk, ha előre lebeszéltünk volna egy olyan tervet, mint amivel a gyerekek a film végén visszavágtak, annak az lett volna a vége, hogy a fellépésen mindenki énekelni kezd, csak én tátogok. Tudom, hogy így lett volna, mert történt hasonló eset általános iskolában.

Igazából háromtagozatos osztályba jártam, voltunk mi, ének-zene tagozatosok, voltak a rajzosok és a táncosok. A táncosok voltak a kedvencek, az osztályfőnökünk odavolt értük. Ha mi nyertünk egy énekversenyt, annyit sem mondott, hogy gratulálok, de a táncosok még egy átlag sulis napon is körbe voltak rajongva. Ezek után rá akart kényszeríteni minket (énekeseket és rajzosokat), hogy kötelező jelleggel menjünk el mind a táncosok egyik iskolán belüli fellépésére. Nem verseny volt, nem valami nagy előadás, csak egy bemutató az iskolánk színháztermében. A hab a tortán az volt, hogy nemcsak arra utasított minket, hogy ott legyünk, hanem arra is, hogy vigyünk be pénzt, amiből virágcsokrot veszünk majd a táncosoknak, mindegyiküknek fejenként. A mi fellépéseinken egyetlen táncos sem volt ott soha, de még az osztályfőnök sem, mi meg szépen nyaljuk körbe a táncosokat. Mind fel voltunk háborodva. Szünetben megbeszéltük, hogy másnap egyikünk sem adja be a pénzt a virágra, mert nem tűrjük az igazságtalanságot. Persze, eljött a másnap, és rajtam kívül mindenki szépen hozta magával a pénzt… De nem bántam meg, az ember álljon ki az elvei mellett, még ha mások cserbenhagyják, akkor is.

Szóval igen… kicsit meseszerű volt a filmben az a nagy összetartás, de bár léteznének ilyen közösségek is! Csodálatos lenne! Ahol mindenki összetart, és nem ijed be... Mert a „hatalom” legyőzhető, ha a sok kis ember valóban összefog.

Nagyon tetszett a kiválasztott színészgárda. A gyerekektől kicsit tartottam, mert hát, még nem lehet akkora tapasztalatuk, tudásuk színészként, de pozitívan csalódtam. Szerintem nagyon hitelesek voltak. A félénk összebarátkozás, az első semmit- mégis sokatmondó párbeszédek. De a legjobb jelenet a nagy titok elárulása volt. Az, hogy nem mondja ki a kislány hangosan, mit mondott neki a tanárnője, hanem csak megsúgja a barátnőjének… zseniális húzás volt. Olyannyira zseniális, hogy megkönnyeztem. Annyira jól átadta azt a mély sérülést, amit egy gyerek érez ilyenkor. Nem tett semmi rosszat, mégis úgy érzi, hogy valami nagy hiba van benne, amit el kell titkolnia, és ez a titok szörnyű teher. Imádtam ezt a jelenetet!

A tanárnőt játszó színész is jó választás volt. Első ránézésre egy kedves, fiatal tanárnő, akiről még a diákjai egy része is azt gondolja, hogy törődik a gyerekekkel és jó tanár. Pedig a látszat sokszor csal, és nagyon nehéz észrevenni valaki igazi arcát.

Az a jelenet, amikor az elhallgattatott kislány barátnője ki akar lépni a kórusból, megint csak erős jelenet. Tökéletes példája a lelki zsarolásnak és manipulációnak. Amikor a bűnös úgy beszél, úgy csavarja a dolgokat, hogy azt érezd, benned van a hiba, te látod rosszul a dolgokat, te teszel tönkre mindent. Lelkifurdalást kelt, és ha erős vagy, mint az adott kislány is, akkor csak egy pillanatra tud elbizonytalanítani és elhallgattatni, de ha nem vagy annyira erős, akkor akár végleg.

Az ének… bevallom őszintén, nekem annyira nem tetszettek a filmben lévő éneklések (kivéve a film végi dalt). Lehet, hogy az én emlékeim koptak már meg nagyon, vagy a fülem romlott az évek során, de emlékeim szerint, a mi kórusunk sokkal jobban énekelt. Szóval én egy kicsit jobbat vártam volna egy a film szerint többszörösen díjnyertes kórustól. De lehet, hogy tévedek, és a gyerekek tagadhatatlanul szépen énekeltek, csak valahogy az én mércémet nem ugrották át. Ami persze nem jelenti, hogy az én mércém van megfelelő helyen, szóval ez nem kritika, csak egy magán észrevétel, mert egyébként szép volt a két főszereplő kislány hangja is, és a kórus előadása is.

Sosem vagyok elfogult semmivel csak azért, mert magyar, szóval valóban úgy gondolom, hogy az Együtt megérdemelte az Oscar-díjat. A történet lekötött, tanulságos volt, hatott az érzéseimre, a gondolataimra, jól válogatták ki a színészeket és a képi világa is tetszett. Nem vagyok szakértő, de engem laikus filmnézőként sikerült megnyernie a filmnek. Szóval nagyon örülök a Mindenki sikerének. :)

A filmet, hogy stílszerű legyek, mindenkinek ajánlom. Szerintem érdemes megnézni. :)

Kedvenc karakter: az elhallgattatott kislány barátnője.

Kedvenc jelenet: amikor súgva elárulja az elhallgattatott kislány a nagy titkot a barátnőjének.

10/10 pont