Ide pakolgatom fel az írásaimat, firkálásaimat, novelláimat, gondolataimat, és minden egyebet, amihez hirtelen kedvem támad. :)




2017. december 11., hétfő

Colson Whitehead: A föld alatti vasút


Mindig is érdekeltek az emberi jogok, de általában olyan könyveket olvastam eddig a témában, amik vagy a jelenbeli gondokkal foglalkoztak, vagy egy olyan jövőt vázoltak fel, amely akár velünk is megtörténhetne. Ezzel szemben Colson Whitehead A föld alatti vasút című regénye a múltban játszódik, és az USA déli területein lévő rabszolgaságról szól. Vagyis egy olyan embertelenül aljas és kegyetlen emberjogi problémáról, ami látszólag már megoldódott. Ennek ellenére úgy éreztem, érdemes lehet elolvasni ezt a könyvet, mert a múlt eseményei sokszor levetíthetők a saját korunk eseményeire.

A regény egy Cora nevű, tinédzserkorú rabszolgalányról szól, aki egy nap fogja magát, és egy férfi rabszolgával megszökik a gazdájától. A szökésben a föld alatti vasút nevű abolicionista szervezet segíti őket, ám így is rettenetes körülmények között kell megtenniük az életveszélyes utat.

Elképzelhetetlen valóság

Az ember sokszor tisztában van vele, mégsem tudja elképzelni, milyen szörnyűségek történtek és történnek ma is a világban. Amikor pedig érzékletesen elénk vetíti a híradó, egy film vagy egy könyv, úgy érezzük, mintha gyomron vágtak volna minket. Én, normális emberként el sem tudom képzelni, hogyan képes valaki vagyontárgy módjára tartani egy másik embert. Hogyan bírja megütni, megcsonkítani, megkínozni, megerőszakolni, meggyilkolni. Márpedig ez a számomra teljesen elképzelhetetlen dolog valaha megtörtént, sőt, sok elmaradott országban még ma is létezik a valódi rabszolgaság (a fejlettebb országokban pedig a legális, gazdasági rabszolgaság).

Az is megrázó volt, ahogyan a föld alatti vasút működött. Előzetesen úgy gondoltam, hogy ez egy jól kiépített szervezet, amelynek segítségével a rabszolgák a lehető legnagyobb (viszonylagos) biztonságban kerülhetnek át olyan területre, ahol már nem bánthatják őket. Sosem gondoltam bele mélyebben, hogy hogyan is működhetett ez az egész. Amikor pedig összeállt bennem, hogy ez egy rendes emberekből álló szervezet, amely azonban igencsak korlátozott lehetőségek között és elég szervezetlenül tud minimális segítséget nyújtani a szökésekhez, akkor jött az újabb döbbenet. Ugyanis a szökés körülményei legalább annyira elborzasztóak voltak, mint egy korbácsolás vagy egyéb kínzás az ültetvényen. Konkrétan embertelen körülmények között juthattak csak el a szökött rabszolgák a szabadságba. Már persze, ha nem haltak meg útközben…

Érzelemmentesen sokkolni

A könyv nagyon érzékletesen, mégis szinte érzelemmentesen szemlélteti a borzalmakat, ez az ellentét pedig nagyon izgalmas volt olvasóként. Cora rabszolgaként rengeteg erőszakot lát, amelyek a mindennapjai részévé válnak, épp ezért nem engedheti meg magának, hogy ez érzelmileg megrázza. A könyv során csak egyszer engedi át magát az érzéseinek, amikor ösztönösen, mindenféle előzetes megfontolás nélkül megoltalmaz egy rabszolgagyereket az ütésektől, és ezzel lényegében önmagának és a kisfiúnak is még nagyobb büntetést vív ki. Vagyis az érzések számára és a többi rabszolga számára is veszélyesek. Ez persze nem jelenti azt, hogy elfelejtenek érezni, csak annyit, hogy megtanulják nem kimutatni, elfojtani. Épp ezért az az érzelemmentes stílus, amivel az E/3 szemszögű narrátor elmeséli a szörnyűségeket, nagyon jól passzol a rabszolgák és elsősorban Cora viselkedéséhez.

Ez az érzelemmentes érzékletesség arra is jó, hogy még inkább megrázzák az olvasót az események. A kínzások; a szűk lyuk, amiben Corának hosszú ideig bujkálnia kell; a tető és falak nélküli vasúti kocsi, amin ülve egy kötélbe kapaszkodva tudja csak a platón tartani magát az ember száguldás közben, és úgy süvölt a képébe a levegő, hogy alig tud lélegezni, mindezt pedig órákon át ki kell bírnia… Azáltal, hogy pontos leírást kapunk ezekről, viszont érzelmek nélkül, kénytelenek vagyunk mi magunk elképzelni és átérezni a különböző helyzeteket, így pedig sokkal sokkolóbbak, mintha a szájunkba rágnák, milyen érzelmeket váltanak ki a szereplőkből.

Hirdetések és kitekintők

A fejezetek elején olyan korabeli, valós hirdetések szövegei találhatók, amelyekben szökött rabszolgákat keresnek. A leírás, amit a gazdák adnak róluk, olyan érzést keltett bennem, mintha eltűnt állatokról olvasnék felhívásokat. Teljesen tényszerűek, szerepel rajtuk a nem, kor, személyleírás, különleges ismertetőjegyek, és hogy mire kell vigyázni az adott rabszolgával. Ezek a hirdetések alig néhány mondatból állnak, mégis sokkoltak. Főképp azért, mert a könyv végén lévő írói köszönetnyilvánításból tudtam, hogy ez nem fikció, akiket a hirdetésekben keresnek, valaha élő emberek voltak. És ki tudja, mi történt velük végül…

A fővonal Cora szökésének történetét meséli el, ám ezen fejezetek közé beszúrtak néhány kitekintő fejezetet is. Ezeknek a kitekintéseknek köszönhetően más karakterek életébe is beleláthatunk egy kicsikét: Cora nagymamája, a rabszolgavadász Ridgeway, egy hullarabló orvostanhallgató, a vasút egyik tagjának felesége, Caesar és Cora édesanyja, Mabel is kapott egy-egy fejezetet. Ezen fejezetek közül talán az orvostanhallgatóé érdekelt a legkevésbé, a legütősebbre pedig Mabelé sikeredett.

Sokszínű szereplők

Sok regényben vannak a rosszak és vannak a jók, akik egymással harcolnak, és általában a jók győznek. Nos, ebben a könyvben nem lehet ilyen könnyen kategóriákba sorolni az embereket. Alapjában véve azt mondanánk, hogy a rabszolgák és az őket segítő fehérek képviselik a jó oldalt, a rabszolgatartó fehérek pedig a rosszat, de ez nem feltétlenül ennyire egyszerű.

Corát például, amint „nővé érik”, a saját rabszolgatársai közül erőszakolják meg többen. Vagy ott van a fekete bőrű fiú, Homer, aki egy rettegett rabszolgavadász jobbkeze. Nem kellene mellette maradnia, mert megkapta a szabadságlevelét, ő mégis úgy döntött, hogy továbbra is segít a sajátjai levadászásában. De Cora is tesz olyan dolgokat a túlélése érdekében, amelyek nem feltétlenül helyesek.

Vagy ott vannak a dél-karolinai fehérek, akik látszólag segítik a rabszolgákat, gyakorlatilag viszont semmivel sem jobbak, mint a többi rabszolgatartó. Sőt, talán még rosszabbak, mert a gazdák nyíltan teszik, amit tesznek, míg a dél-karolinaiak kígyó módjára először odahízelgik magukat a feketékhez, úgy tesznek, mintha segíteni akarnák őket, aztán beléjük marnak. Vagyis reményt adnak, aztán gyorsan el is veszik, ami talán még rosszabb, mint a teljes reménytelenség.

A föld alatti vasút tagjai is sokszínűek. Annyi biztos, hogy mind nagyon-nagyon bátrak, hiszen jól tudják, hogy ha lebuknak, a halál vár rájuk, méghozzá valószínűleg nem egy kellemesebb módja. Ez a fajta emberség és elvhűség számomra csodálatra méltó. Kevés ember képes ilyesmire, talán ezért is olyan szervezetlen a föld alatti vasút, mert csak kevesek hajlandóak csatlakozni hozzá veszélybe sodorva ezzel önmagukat és a családjukat is.

Talán Ethel karaktere a legérdekesebb ilyen szempontból. A férje, Martin a vasút tagja, Ethel ezáltal nem önként, hanem a férje döntése miatt keveredik bele az egészbe. Retteg a férje tetteinek következményeitől, ám mivel tudja, őt is bűnrészesnek tartanák, segít a szökevények bujtatásában. A félelmei ellenére viszont nem rossz ember, hiszen, amikor a szükség úgy kívánja, előbújik belőle a gondoskodó énje.

Szerelem a szörnyűségek idején

Caesar az a férfirabszolga, aki rábeszéli Corát a szökésre. Azt mondja, szerencsemalacként van szüksége rá babonából, mivel Cora édesanyja az egyetlen az adott birtok történetében, aki sikeres szökést hajtott végre, és azóta sem kapták el, és hátha Cora is örökölte a szerencséjét. A valódi ok persze nem ez, egyfelől tetszik neki Cora, másfelől lát benne valamit, amitől úgy gondolja, képes lesz kibírni az utat.

Nagyon-nagyon tetszik Caesarral kapcsolatban, hogy bár vonzódik Corához, egyáltalán semmit sem vár el tőle azért cserébe, hogy magával viszi őt. Sok férfi kihasználta volna a helyzetet, minimum azzal, hogy lelkifurdalást kelt Corában azáltal, hogy lényegében neki köszönhető a nő szabadsága, így tartozik neki. Caesar sosem él vissza ezzel. Igazi férfi, a szó nemes értelmében.

Mondhatni, Cora szerencsés a szerencsétlenségben, mivel felbukkan az életében egy másik férfi is, akit Királynak neveznek. Ő is szökött rabszolga, aki eljutott a szabadságba, ám ezzel nem elégedett meg, hanem beállt a vasúthoz, és segít a még szolgaságban senyvedő társainak a szökésben. Ő is igazán rendes, becsületes férfi, aki szívből beleszeret Corába.

A szerelmi szálról többet spoiler nélkül nem igazán tudok mondani, annyi biztos, hogy én többször is sokkolódtam a történtek miatt.

Rabszolgavadász fekete gyermekkel

Ridgeway egy fejvadász, aki abból él, hogy elfogja, és visszaviszi a gazdáiknak a szökött rabszolgákat. Jól végzi dolgát, mert a rabszolgák éjszakánként a mumus helyett az ő nevével riogatják a gyerekeiket, ha azok nem akarnak aludni. Egyetlen egyszer nem tudta visszahozni a rabszolgát, akinek a felkutatásával megbízták, mégpedig Cora édesanyja esetében. Ez pedig felpörgeti teljesen, és Cora elfogása lesz a mániája.

Nagyon érdekes karakter, mert egyértelműen rossz, amit csinál, és mégis van benne néhány emberi vonás. Ott van például Homer, a fekete kisfiú, akit maga mellé vett, és felszabadított. Lényegében úgy neveli, mintha a saját gyereke lenne, és a fiú is apaként tekint rá. Ennek ellenére, mégis abból él, hogy Homer népére vadászik.

Még mindig próbálom megfejteni a benne lévő paradoxont, mert számomra érthetetlen, hogyan lehetséges, hogy Homerrel fiaként bánik, más rabszolgákat pedig, akár gyerekeket is, simán visszavisz a gazdáikhoz a halálba vagy ő maga öli meg őket.

A szökött anya

Cora apró kisgyermek volt még, amikor egy reggel arra ébredt, hogy az édesanyja, Mabel búcsú nélkül megszökött, és őt otthagyta a gazdánál a birtokon. A lelke mélyén szereti az anyját, az ő szökése motiválja arra, hogy maga is belevágjon Caesarral a szökésbe, mégis ott van benne a harag iránta, amiért cserbenhagyta. Teljesen megértettem őt, lévén, az ördög elől sem szöknék meg úgy, hogy hátrahagyom neki a gyerekemet.

Épp azért, mert végig együtt éreztem Corával, amikor elolvastam Mabel kitekintő fejezetét, az nagyon ütött. Ott állt össze a gyermekét elhagyó anyával kapcsolatos kép. Megint csak nem akarok spoilerezni, de nagyon örülök, hogy ez a fejezet bekerült a könyvbe.

A regényt azoknak ajánlom, akik nemcsak szórakozni és kikapcsolódni vágynak, hanem mélyen elgondolkozni és érezni is. Ez a könyv tökéletes lesz hozzá.

Kedvenc karakterek: Cora, Mabel, Caesar, Király, Ethel.

Kedvenc jelenet: amikor kiderül, mi történt Mabellel.

Kedvenc idézetek:

„A fehérember nap mint nap meg akar ölni, néha lassan, néha gyorsan. Miért könnyítsük meg a dolgát?”

„Corára rátelepedett valami. Évek óta nem érzett ilyet, mióta szétverte Blake kutyaólját a baltával. Látott férfiakat lógni a fákon, keselyűk, varjak prédájaként. Nőket, akiket csontig hasogatott a kilencfarkú macska. Testeket, eleveneket és holtakat sülni a máglyán. Látta, ahogy fiúkat és lányokat, ennél is fiatalabbakat, agyba-főbe vernek, és mégsem csinált semmit. Ma este megint rátelepedett ez a valami. Torkon ragadta, és mielőtt rabszolgaénje utolérte volna emberi énjét, pajzsként borult a fiú teste fölé. Kezével úgy markolta a fölemelt pálcát, mint mocsárlakó a kígyót, és látta a díszt is a végén. Az ezüstfarkas vicsorgatta ezüstfogait. Aztán kirántották a kezéből. Lesújtottak vele a fejére. Újra lesújtottak, és most az ezüstfogak végigszántottak a szemén, és vér fröcskölt a földre.”

„Régen, ezt Cora anyja mesélte, ez a félnyelv volt az ültetvény hangja. Az óceánon túlról hozott szavakat idővel aztán kiverték belőlük – az egyszerűség kedvéért, meg azért, hogy kitöröljék az eredetüket, és csírájában fojtsák el a lázongást. Minden egyes szót, kivéve azokat, amiket magukba zártak a korábbi létükre még emlékezők. Úgy dugdosták a szavakat, mint az aranyat, mondta Mabel.”

„(…) – Rövid ideig maradnak ott –tette hozzá a fehér nő. – Optimisták vagyunk.
Cora nem tudta, mi az az „optimista”. Este megkérdezte a lányoktól, ismerik-e a szót. Még egyikük sem hallotta. Végül úgy döntöttek, azt jelenti, hogy „igyekszünk”.”

„A fehérek azért jöttek erre a földre, hogy új életet kezdjenek, hogy uraik zsarnokságától megmeneküljenek, mint ahogy a szabados menekült a magáétól. De a maguk elé tűzött eszményeket másoktól megtagadták. (…) A föld, amit ő művelt, amin dolgozott, indián föld volt. Tudta, hogy a fehérember szeret dicsekedni a mészárlásai hatékonyságával, amikor nőket és csecsemőket gyilkolt, és bölcsőjükben fojtotta meg a jövendőjüket.”

„Cora rosszul aludt. Nyolcvan nő horkolt, mocorgott a lepedők alatt. Úgy feküdtek le, hogy azt hitték, kiszabadultak a fehérember uralma alól, már nem parancsolgathatnak nekik, hogy ezt tegyék, azt tegyék. Hogy kezükbe vették az életük irányítását. Pedig még mindig terelgetik, domesztikálják őket. Nem áruk, mint régen, de jószágok: tenyésztik, ivartalanítják őket. Közös hálókba zárják, ketrecekbe, ólakba.”

„Carpenter acsarogva ejtette ki a szót, ahogy a rühös kutya őrzi a csontját: „nigger”. Stevens ellenben sohasem használta. Nem helyeselte a faji előítéleteket. Mi több, egy Carpenter-féle műveletlen ír tahónak, akit a társadalom arra kényszerít, hogy sírokban kotorásszon, több közös vonása van a négerekkel, mint egy fehér orvossal.”

„Martin ismét bocsánatot kért a felesége viselkedéséért.
- Tudja, halálra van rémülve. A sors kezében vagyunk.
- Vagyis úgy érzik magukat, mint egy rabszolga? – kérdezte Cora.
- Nem Ethel választotta ezt az életet – mondta Martin.
- Csek beleszülettek? Mint egy rabszolga?
Ezzel vége is lett az aznapi beszélgetésnek.”

„A fehérek joggal félnek. Egy nap vérözönbe fúl a rendszer.”

„Nem csoda, hogy a fehérek a parkot róják a sűrűsödő sötétben, gondolta Cora, fejét a fának nyomva. Kísértetek ők maguk is, két világ közt rekedtek: bűneik valósága és a túlvilág között, mely utóbbi a bűneik miatt megtagadtatott tőlük.”

„Ethel gyerekkori, maszatos Bibliáját adta oda Martin Corának.
(…)
- Nem világos, amikor azt mondja, hogy aki embert lop, és eladja azt, halállal lakoljon – mondta Cora. – Mert később meg azt mondja, hogy a szolgák az ő uraiknak engedelmeskedjenek, mindenben kedvüket keressék. – Végül is vagy bűn egy másik embert birtokolni, vagy Isten áldása. De hogy ráadásul mindenben a kedvüket keressék! Valami rabszolga-tulajdonos lopózhatott be a nyomdába, az tette bele.”

„Homer minden este körülményesen kinyitotta a táskáját, és elővett egy bilincset. Odaerősítette magát a bakhoz, a kulcsot zsebre vágta, és lehunyta a szemét.
Ridgeway elkapta Cora pillantását.
- Azt mondja, csak így tud aludni.”

„ - (…) Erősnek kell lennetek, hogy kibírjátok a munkát, és még nagyobbá tegyetek bennünket. A disznót sem azért hizlaljuk, mert tetszik nekünk, hanem mert szükségünk van rá a túléléshez. De azt nem engedhetjük meg, hogy túl okosak legyetek. Nem lehettek olyan erősek, hogy el tudjatok futni előlünk.”

„„Az vagyok, amit a botanikusok hibridnek neveznek – mondta, amikor Cora először hallotta szónokolni. – Két különböző család keveréke. Virágban az ilyen kotyvalék tetszetős a szemnek. De amikor az egyesítés hús-vér alakot ölt, vannak, akik felháborodnak. Mi ebben a teremben tudjuk, mi ez – új szépség született a világba, itt virít körös-körül.””

„Cora az idő fordultával egyre többet járt a könyvtárba. (…) Egyszer, amikor éppen belépni készültek, megállította őket egy fuvaros.
- A gazda mindig azt mondta, csak egyvalami veszedelmesebb még a fegyveres niggernél is – mondta -, ez pedig a könyves nigger. Hát, odabe’ jókora halom puskapor lehet!”

„Milyen furcsa, hogy éppen ez az ember, aki soha életében nem szedett le egyetlen gyapotmagházat sem, nem ásott árkot, nem tapasztalta meg a kilencfarkú macskát, éppen ez emeli fel a szavát azok érdekében, akik mindet átélték, számtalanszor.”

„A férfiak kezdetben jók, aztán a világ aljassá teszi őket. A világ kezdettől aljas, és napról napra aljasabb. (…) A világ aljas, de az embernek nem muszáj aljasnak lennie, ha nem akar.”

Értékelés: IMÁDOM.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet: KATT

Add a Twitter-hez Add a Facebook-hoz Add a Startlaphoz Oszd meg a Citromail-lel! Add az iWiW-hez Add a Google Reader-hez Add az RSS olvasódhoz

2017. december 10., vasárnap

Karácsonyozz a Blogturné Klubbal!


"Ó, a Karácsony!
Már az ünnep puszta említése is kedves emlékeket ébreszt a legtöbb emberben: ezüstszálakkal és üvegdíszekkel teleaggatott hatalmas örökzöld fenyő, a lábánál szétszórt, vidáman, színesen becsomagolt ajándékok, a kandallóban lobogó tűz, itallal teli poharak, az ajtóban összesereglett énekesek, akiknek hetykén félrecsapott kalapja felfogja estükben a hópelyheket, a tálon egy almákkal körülrakott, szép, hízott liba. Desszertnek pedig természetesen fügepuding."
"Végtére is a szép emlékek és a varázslatok teszik emlékezetessé minden karácsonyunkat."



Mi, a Blogturné Klub tagjai szívesen emlékezünk a régmúlt idők karácsonyaira. Ám amikor felidézzük ezeket a pillanatokat, rájövünk, hogy a kis apróságok adják a legbensőségesebb boldogságot. Hisz nem az ajándék mérete a fontos, hanem az, akitől kapjuk.
A karácsony a szeretet ünnepe. A legtisztább emberi érzelemé.
Nem kell hozzá pénz, elég egy érintés, hang, mosoly, vagy néhány egyszerű, kedves szó. A szavaknak pedig ereje van!
Ezért most egy rendhagyó, karácsonyváró turnézásra invitálunk Benneteket!
Korábbi turnéink során megtapasztalhattátok: a csoda bizony létezik. Életre keltek a könyvek, megelevenedtek szereplőik, hangot kaptak szerzőik, az elképzelhetetlennek vélt találkozások és kívánságok pedig beteljesedtek! Láthattátok, kedvenceitek miként várják és töltik az ünnepeket. Idén viszont papírt és pennát adunk a kezükbe!

Mától kezdve minden nap egy könyves karakter kíván valamely szereplőtársának kellemes ünnepeket. Hogy ezt mókásan, rejtélyekkel tűzdelve, könnyfakasztóan, netán szerelmesen teszi, az csak tőle - vagy az őt megálmodó szerzőtől - függ. De hogy ezek a képeslapok megérkezzenek valódi címzettjeikhez, az rajtad áll, ugyanis a Blogturné Klubnál történt egy kis galiba. Valamelyik tréfás kedvű manó elmaszatolta a címzettek neveit, nekünk pedig nem sikerült megfejtenünk őket.
Gyere, foglalj hát helyet közöttünk, s ha már kényelmesen ülsz, segíts nekünk! Fogadjunk, hogy ügyesebb leszel nálunk! Ígérjük, jutalmad nem marad el. Ha mindegyikük nevét kitalálod, meglehet, hogy a feléd tartó postás pompás csomagot nyom a markodba. Nem, azt nem árulhatjuk el, hogy mi lesz benne, hiszen akkor oda lenne a meglepetés! De garantáltan tetszeni fog, hiszen az Angyalok erre is ügyelnek. :)

Jó szórakozást!
A szerzőknek pedig ezúton is köszönjük, hogy idén is segítettek és támogattak minket!


Nyomtatható képeslapok

Az Olvasónapló és Függővég bloggerei készítettek nektek néhány sablont, amit – akárcsak az állomásokon található kész képeslapokat – kinyomtathattok és meglephetitek vele szeretteiteket. Vagy felhasználhatjátok a nyereményjáték bónuszpontjainak megszerzéséhez. 


Nyereményjáték:

Mostani játékunk során nincs más dolgod, mint kényelmesen elhelyezkedni foteledben, elolvasni az adott állomáson található karácsonyi képeslapot és kitalálni, a feladó kinek szánhatta. Ha ez megvan, elég csak a címzett nevét beírnod a rafflecopter doboz megfelelő sorába. Amennyiben mindegyik állomással megpróbálkozol, esélyed nyílik megnyerni valamely meglepetés könyvet, amit a Blogturné Klub bloggerei ajánlottak fel.

Extra pontokat szerezhetsz, ha kinyomtatod, vagy valamilyen technika segítségével elkészíted a képeslapjainkat, majd valahol, amerre jársz, elhagyod - és ezt meg is örökíted. A kép linkjét úgyszintén a rafflecopterbe linkelheted. Ezt akár naponta is megteheted, annyi a lényeg: legyen rajta az adott üzenet, és az, hogy Karácsony a Blogturné Klubbal!

Segítsetek egy kis szeretet csempészni a világba!

Fontos! A játékban csak az vesz részt, aki mindegyik kérdéssel megpróbálkozott. Továbbá csak magyarországi címre tudunk postázni, a nyerteseknek pedig 72 óra áll rendelkezésükre, hogy válaszoljanak a kiküldött értesítőre, ellenkező esetben újat sorsolunk.

Kinek írták ezt a képeslapot?



A képeslapon lévő szöveg (a jobb olvashatóság kedvéért):

Egyetlen és örök szerelmem!

Még jó időbe telik, mire ez a levél eljuthat hozzád, hiszen az idő folyama elválasztott minket egymástól, én mégis megírom. Minden karácsonykor így teszek, mióta csak tragikus hirtelenséggel kiszakadtál az én átkozott féléletemből. Ezekkel a levelekkel próbálom emlékeztetni magam évről évre, immáron kétszáz esztendeje, hogy az elválásunk nem örökre szól: csak türelmesnek kell lennem, és újra viszontláthatlak majd.

Ha úgy működik annak a szörnynek a szerkentyűje, ahogyan sejtem, akkor számodra csak egy pillanat lesz az elválás. A múltban behunytad a szemed, és mire a jövőben kinyitod, én már a közeledben leszek. Megtalállak, erre megesküszöm! És boldog vagyok a gondolattól, hogy neked nem kell megszenvedned a magány és kétségbeesés fájdalmát.

Hogy eltereljem a figyelmemet, csak azzal foglalkozom, hogy kiépítsem az ellenállásunkat. Most is az egyik rejtekhelyünkön vagyok, amit az emberi társaim feldíszítettek az ünnep alkalmából. Lehetőségeinkhez képest minden gyönyörű lett, én mégis csak arra tudok gondolni, hogy amíg nem oszthatom meg veled az élményt, addig számomra semmit sem ér.

Próbálok mosolyogni az embereim miatt. Ébren kell tartanom bennük a tüzet, amit átadhatnak majd a gyermekiknek, az unokáiknak, és ők is a saját leszármazottaiknak, hogy amikor végre ismét egy időben leszünk majd, mindenki készen álljon a harcra. A világ és a te védelmedben.

Addig is, míg ez bekövetkezik, hű szerelemmel ölel:

C.

Boldog karácsonyt, szerelmem!


a Rafflecopter giveaway


Állomások:

12/09 Olvasónapló
12/10 Spirit Bliss
12/11 Függővég
12/12 Dreamworld
12/13 Betonka szerint a világ...
12/14 Könyvvilág
12/15 Bibliotheca Fummie
12/16 Betonka szerint a világ...
12/17 Zakkant olvas
12/18 Kelly & Lupi olvas
12/19 Spirit Bliss
12/20 Szembetűnő
12/21 Betonka szerint a világ...
12/22 Insane Life
12/23 Dreamworld
12/24 Blogturné Klub

A sorrend változtatásának jogát fenntartjuk, de ez a játékot nem befolyásolja, mindig a következő sorba kell írni a megoldást.

Add a Twitter-hez Add a Facebook-hoz Add a Startlaphoz Oszd meg a Citromail-lel! Add az iWiW-hez Add a Google Reader-hez Add az RSS olvasódhoz
 

2017. december 9., szombat

M. Kiss Csaba: Boldogságkönyv


Bevallom őszintén, fogalmam sem volt róla előzetesen, mire számítsak M. Kiss Csaba Boldogságkönyvével kapcsolatban. A címe alapján felmerült bennem, hogy valamiféle motivációs könyv ismert emberekkel, ami hát, nem az én világom, így kissé félve vágtam bele. Aztán az első pár történet után már faltam az oldalakat. Ez ugyanis egy anekdota kötet, amelyben megismerhetjük más emberek boldogsággal (vagy épp annak hiányával) kapcsolatos történeteit.

Az kötet 15 híres ember történeteit tartalmazza. Vannak köztük színész, író, zenész, sportoló, üzletember, és egy különleges polgármester is. Életük fontos emlékeiről, az érzéseikről, gondolataikról mesélnek.

Emberi arcok

Amikor híres emberekről olvasok, mindig félek egy kicsikét, mennyire tudom átérezni a róluk írtakat. A sztárok világa elég távol áll tőlem, sokukat nem vagy csak név alapján ismerem, a bulvárhíreket pedig elvből nem olvasom. Szóval, amikor elkezdtem ezt a könyvet, nem tudtam előre, hogy nekem szól-e. Aztán olvasás közben rájöttem, hogy igen, nekem szól.

A benne lévő híres emberek ugyanis nem a bulvár, hanem az emberi arcukat mutatják meg benne. A történeteik nem a sztár-énjüket festik fel elénk, hanem az átlagos, hétköznapi énjüket. Persze, vannak történetek, amelyek a munkájukról szólnak, de azokat is úgy mesélték el, hogy meglássuk benne a saját esetlenségünket, kimerültségünket, vágyainkat, szorongásainkat, boldogságunkat.

Érzések

A történetek sokszínűek, rengeteg izgalmas gondolatot közvetítenek, és különböző érzéseket váltottak ki belőlem. A színészek színpadi és forgatási sztorijain jókat kuncogtam, az üzletemberek gondolataitól motivációt kaptam, hogy megvalósítsam a saját álmaimat, az írók érzéseinek egy részét én is átéltem már, Bogdán László sztorijaitól pedig hol összeszorult a gyomrom, hol meghatódtam. Olvasás közben kicsit úgy éreztem magam, mintha érzelmi hullámvasúton ülnék, és ezek az erőteljes élmények jól estek a kis lelkemnek.

Nem véletlen, hogy vagy ezernyi idézetet posztoltam ki a könyvből a privát Facebook oldalamon (általában nem szoktam ilyet csinálni), mert egyszerűen úgy éreztem, másokkal is meg kell osztanom ezt az élményt.

A kezdet és a vég

Nagyon jó ötlet volt Ónodi Esztert tenni első helyre a kötetben. Azonnal megmutatták a történetei, hogy mire is számíthatok olvasás közben. Ahogy fentebb is írtam, attól féltem, hogy majd egy olyan sztárvilágot kapok a képembe, mint a bulvármagazinok esetében. Az a világ nagyon távol áll tőlem, így biztos, hogy nem élveztem volna a róla való olvasást. Ónodi Eszter történetei azonban megnyugtattak, hogy nem így lesz.

Annyira emberi volt minden, amit mesélt. Még a színészetről szóló történetek is. Benne volt a munkásember fáradtsága, a bizonytalanság, hogy valóban értékes ember-e, aki megérdemli a jutalmat (esetében a hírnevet és filmes díjakat). Az anyaságról szóló történetei pedig nagyon kedvesek voltak. Remélem, hogy a szeretettel teli kisfiából nem fogják kiölni azt a kedves mentalitást, ami jellemzi, mert nagy szüksége van a világnak, jó, kedves, szeretettel teli emberekre.

Szintén zseniális ötletnek tartom, hogy Bogdán László fejezete lett az utolsó. Annyira fontos dolgokról mesél, olyasmikről, amiket ha mások is megfontolnának, rengeteg mélyszegénységben élő, az elkallódás küszöbén álló ember élete változhatna meg teljesen. Mindezt pedig olyan stílusban mondja el, hogy az ember végigborzongja, könnyezi, bólogatja, mosolyogja a történeteit, és emiatt, az utolsó oldalra érve nem azt érzi, hogy befejezett egy történetet, hanem azt, hogy még csak most kezdődik el egy. A valóságban. Amiben másokkal is meg kell osztania ennek a könyvnek az élményét, a benne lévő érzéseket, gondolatokat. Mert már ezzel a megosztással is egy kicsit jobbá teheti a világot.

Bogdán László teljesen őszintén beszél a cigányságról. Elmondja, mivel lehet hatni a fiatal lányokra, hogy korai gyerekvállalás helyett inkább tanuljanak, a fiatal fiúkra, hogy messziről kerüljék el a börtönt, mert az egyáltalán nem menő. Hogyan lehet rávenni a felnőtteket, hogy lopás helyett inkább munkával keressék meg a kenyerüket, és mivel lehet rádöbbenteni őket, hogy piálás, cigizés helyett inkább értelmes dolgokra költsenek, elsősorban a gyerekükre. Mert igenis vannak módszerek, már persze akkor, ha valóban segíteni akar valaki az adott embereken, nem pedig csak az a célja, hogy megtömje a saját zsebét.

Bogdán László valóban a körülötte élő emberekért él, és nagyon-nagyon jól végzi a dolgát. Egy átlagember számára elképzelhetetlenül rossz körülmények közé született, ahol a dögkútból kellett ennie gyerekként, és amit ennek ellenére elért, hogy mennyire értelmes és értékes ember lett, az csak keveseknek sikerült volna. Így ismeretlenül úgy látom, igazán erős és okos ember lehet.

Mindenben találni valami érdekeset

A vállalkozói szellem és üzleti élet távol áll tőlem, ezért azt gondoltam, hogy Bojár Gábor, üzletember fejezete nem köt majd le. Tévedtem. Bár azok a részek, amikor arról beszélt, hogyan alapította és futtatta fel a cégét, valóban nem nekem szóltak, mégis voltak a történetekben olyan gondolatok, amiket igazán érdekesnek találtam.

Például az, amit a politikáról mondott, és arról, hogy mi a különbség a magyar és az angol meg amerikai gondolkodásmód között. Abban teljesen igaza van, hogy milyen is a magyar mentalitás, mert én is úgy gondolkozom, hogy a nagyobb gonosz elpusztításához nem szabad szövetkezni egy kisebb gonosszal. De… annak ellenére, hogy a lelkiismeretem ezt diktálja, nem vagyok biztos benne, hogy valóban ez a hatékony megoldás. A lelkiismeretemmel nem tudok szembemenni, ám ennek ellenére érdekesnek találom ezt a gondolkodásbeli különbséget, és valóban elgondolkoztató.

Az is nagyon érdekes, ahogyan a cége beolvasztásáról mesélt egy másik cégbe. Nem sok üzletember egója ismerte volna fel, hogy hasznosabb számára, a cégének és az alkalmazottainak is, ha az összeolvadás úgy történik, hogy ő adja el a saját cégét, ahelyett, hogy megvenné a másikat. Egyébként nagyon klassz, hogy az elmondása alapján külföldön valóban a tehetség a fontos, és így a magyar csapat kerülhetett előnybe a fúzió után annak ellenére, hogy ők kerültek idegen „tulajdonba”. Magyarországon, tartok tőle, a legtöbb helyen a haverokat helyezték volna előtérbe, nem pedig azokat, akik jobb munkát végeznek.

Az is tetszik, ahogyan a korrupcióról beszél. A magyarországi helyzet után felüdülés hallani, hogy egy üzletember nem hajlandó élni a korrupció nyújtotta „lehetőségekkel”. Ahogyan az is szimpatikus, hogy ő nem az a fajta gazdag ember, amilyen a többség. Akiknek hatalmas vagyonuk van, de mindig többre és többre vágynak, nem azért, mert szükségük van rá, hanem egyszerűen csak kapzsiságból. Bojár Gábor úgy gondolja, nekik már nem kell több, mindenük megvan, amitől boldogan élhetik az életüket.

A sport sem áll túl közel hozzám, főként a versenysport, viszont Kemény Dénes történeteit érdekesnek találtam. Az, ahogyan arról mesélt, milyen álmai voltak, és bár megvalósítani nem sikerült őket, mégsem csalódott, mert kapott valami mást, amivel elégedett lehet. Szerintem ez nagyon jó hozzáállás az élethez.

A doppinggal kapcsolatos gondolatai is megfontolandóak, és a mindennapi élettel való párhuzama nagyon találó. Teljesen egyetértek vele abban, amit megoldásként mondott arra, hogyan lehetne a veszélyes doppingszerektől megóvni a sportolók egészségét és életét.

A marketing két oldala

A marketing nagyon érdekes dolog, sosem tanultam, de valamennyire ösztönösen értek hozzá. Viszont van olyan területe, amit megvetek. Amikor olyasmit sóznak rá az emberre egyébként baromi jó marketingtechnikákkal, ami semmit sem ér. Na, az ilyesmit nem bírom. Ha valami jó, hasznos dologhoz csinál valaki igazán jó marketinget, az viszont klassz, mert ezzel valamiféle értéket juttat el az emberekhez. Én ez utóbbi marketinget szeretem.

Wolf Gábor nevét sosem hallottam korábban, de a könyvben marketinggurunak nevezik. Ez elsőre kicsit elriasztott, mert a negatív marketing ugrott be számomra a guru szóról. Aztán ahogy elkezdtem olvasni a történeteit, egyre inkább feltámadt bennem a remény, hogy esetében nem erről van szó. Elmesélte, hogy dolgozott olyan helyeken, amiket utált, de végül ott is hagyta őket. Ez pedig azt jelzi számomra, hogy ő is az a típus, akinek nem mindegy, hogy mit is kell reklámoznia és eladnia, és milyen módon. Ha pedig valamiben nem hisz, akkor inkább felmond. Remélem, hogy a saját vállalkozása indításával mostanra mindig eldöntheti, mit is akar marketingelni, és nem kell olyasmit is elvállalnia a túlélésért, amiben nem hisz.

A nagy meglepetés és aki egyáltalán nem lepett meg

Karafiáth Orsolya okozta számomra a legnagyobb meglepetést. Nem sokat tudtam róla, néhányszor láttam őt a tévében, és ránézésre valamiért sosem volt szimpatikus (nem tudom megindokolni, miért). A gondolatait olvasva azonban rájöttem, hogy tévedtem vele kapcsolatban. Sok mindenben különbözünk, mégis sokkal több a közös bennünk, mint azt előzőleg, a minimális benyomásaim alapján hittem.

Rengeteg dologról ugyanúgy gondolkozik, mint én, ami kellemes meglepetés volt számomra. Politikáról, társadalomról, az emberekről, a félelmekről. Az egyetlen, ami nagyon nem közös pont bennünk, az alkoholizmusa, mert én mindig is antialkoholista voltam, de remélhetőleg tényleg sikerült legyőznie ezt a szenvedélybetegséget végleg.

Grecsó Krisztián pedig az a személy, aki egyáltalán nem lepett meg. Évekkel ezelőtt volt szerencsém találkozni vele személyesen Pécsett egy gimnáziumi, irodalmi versenyen, és már akkor nagyon szimpatikus volt számomra. Azóta olvastam tőle cikkeket, regényt, most pedig a gondolatait, és hála az égnek, nem kellett csalódnom benne. Az pedig csak plusz, hogy ugyanúgy érzett anno az első könyvével kapcsolatban, mint én, és ugyanúgy tanulnia kellett azt, hogy örüljön a sikereknek, és élvezni tudja a pillanatot. Régebben azt gondoltam, hogy csak én működöm ilyen „rendellenesen”, de jó látni, hogy nem vagyok sem egyedül, sem rendellenes, csak épp másképp érzek, mint az emberek többsége. De vannak még hozzám hasonlók.

Aki továbbra sem szimpatikus

Egerszegi Krisztina úszóként nagy dolgot tett le az asztalra, ez tagadhatatlan. Abban is biztos vagyok, hogy nem rossz ember. Viszont a gondolkodásmódja, a politikai nézetei, az, ahogyan Kiss Lászlóról gondolkozik, számomra ellenszenves. Valószínűleg olyan világban él, amiben nem látja, hogy a mostani hatalom mennyire tönkretette az emberek jó részét, és miféle gonoszságokat csinál. És valószínűleg egy olyan világban nőtt fel, amelyben a férfiaknak sok szörnyűséget elnéztek, ezt a tanult hozzáállást pedig nem tudja levetkőzni már.

Én teljesen másképp gondolkozom ezekről a dolgokról, biztos, hogy nem állnék ki a mostani hatalom mellett, és biztos, hogy bármiféle jót is tett velem, sosem állnék ki valaki mellett, akiről kiderül, hogy megerőszakolt egy nőt.

A nézetkülönbség ellenére tényleg úgy gondolom, hogy Egerszegi Krisztina nem rossz ember, egyszerűen csak a gondolkodásmódja, amit ő maga biztosan helyesnek vél, szerintem egyáltalán nem helyes.

Színészek

Ónodi Eszter, Molnár Piroska, Scherer Péter, Mucsi Zoltán, Schmied Zoltán és Schell Judit. Azt hihetnénk, hogy egy idő után unalmas volt a színészek részeit olvasni, mivel ilyen sokan kaptak helyet a kötetben, ám ez nem így van. Talán, mert mindegyikük más személyiség, és mindegyikük másképp éli meg a hivatását és a magánéletét. Van, aki élvezi a rivaldafényt, és olyan is, aki a színpadon kívül nagyon visszavonultan él. Akad, aki érzi, hogy a színészet a vérében van, és olyan is, aki hiába ért el sikereket, talán még mindig nem hiszi el magáról igazán, hogy színész. Ezek a különbségek tették érdekessé, emberivé és egyedivé a színészekről szóló fejezeteket.

A munkájukról szóló sztorik is érdekesek voltak, de engem főképp az érdekelt, amikor az adott színészek hétköznapi oldalát mutatták be. A mindennapjaikat, a családjukat, az átlagos örömeiket és bánataikat, mert ebből tudtam valamelyest leszűrni, hogy milyen emberek is lehetnek. És ez ebben a könyvben jobban érdekelt, mint hogy milyen színészek.

Akit örülök, hogy megismerhettem

Az én hatalmas nagy hiányosságom, de bevallom őszintén, korábban nem hallottam még Snétberger Ferencről. Amit a fejezetét olvasva szörnyen sajnálok, annak viszont örülök, hogy most végre megismerhettem.

Nagyon tetszett, ahogy az édesanyjáról, az édesapjáról és a gyerekkoráról mesélt, ahogyan az is, hogy kitörve a szegénységből, és külföldön hírnevet szerezve magának, nem felejtette el, honnan is jött, és próbálja segíteni a szegény, de tehetséges gyerekeket itt, Magyarországon. Az külön tetszik, hogy nemcsak pénzzel, és nemcsak azáltal, hogy tanulási, fejlődési lehetőséget nyújt nekik, hanem azzal is, hogy ápolja a lelküket. Ezt legalább olyan fontosnak találom, mint az anyagi és tanulmányi segítséget.

A könyvkiadás emberi része

Nyáry Krisztián történetei által nagyon érdekes volt bepillantani egy könyvkiadóknál vezető pozícióban dolgozó ember gondolataiba és érzéseibe. Íróként az ember (vagy legalább is én) általában üzleti szempontból láthatja a folyamatokat, de fogalma sincs róla, hogy milyen érzés vezetőként a honoráriumokról tárgyalni, a nagy írókkal együtt dolgozni, nehéz döntéseket hozni.

Nagyon érdekes volt az az út is, amit be kellett járni ahhoz, hogy végül egy könyvkiadónál kössön ki. Az iskolai évek, a politikai kampányfőnök munka… Elég sokszínű és izgalmas fiatalkora lehetett Nyáry Krisztiánnak.

A feleségével kapcsolatos részek pedig nagyon bensőségesek, meghatóak, szomorúak és emberiek voltak.

A könyvet azoknak ajánlom, akik szeretnének léleksimogató, agymozgató, vicces és megható történeteket olvasni híres emberek nagyon is hétköznapi és emberi életéről.

Kedvenc fejezetem: Bogdán László fejezete. 

Kedvenc idézeteim:

"Nálunk úgy indul az év, hogy mindenki felírja, milyen céljai vannak az adott évben. Aztán ezeket a kis cetliket kirakjuk a falra. Tudod, mi szerepelt legutóbb is az első helyen? Még többet adni! A cserdi cigányok, akik ugyan jobban élnek, mint tíz évvel ezelőtt, de közel sem gazdagok, még többet akarnak adni azoknak, akik náluk is szegényebbek." (Bogdán László)

"Az úgy nálam nem megy, hogy elvárom a tiszteletet, hiszen főnök vagyok, de azt nem tudom, mi a megoldás egy problémára!" (Bogdán László)

"A lányokat sem hagyhattam sorsukra. Őket is összegyűjtöttem, de velük nem a börtönbe mentem, hanem elvittem őket a pécsi egyetemre. Azért, hogy ezt a világot ismerjék meg tizenévesen, és ne a szülőszobákét." (Bogdán László)

"A krumplit másnak el tudtuk adni jó áron, kifizettem a vetőkrumplit is, az embereket is. De nem is ez a lényeg, hanem, hogy ott, a kamionrakodás után azt mondták az emberek: Laci, adjunk ebből a rengetegből a szegényeknek. De, mondom, hát mi is szegények vagyunk! Nem baj, mondták, van, akinek krumplija sincs." (Bogdán László)

"Ha lemondasz az önmegvalósításról, az tönkre fog tenni." (Grecsó Krisztián)

"Milliószor elképzeltem azt a pillanatot, hogy megyek a könyvért. Aztán eljött. Szóltak a kiadóból, hogy megérkezett a nyomdából. És odafelé sokkal jobb volt. Tehát amíg csak elképzeltem, hogy milyen lesz a teste, izgalmasabb volt, mint amikor tényleg megfoghattam. Nem tudtam neki örülni. És az Isten hozott-tal is így jártam. Leszaladtam érte Gyomaendrődre, a Kner nyomdába, és emlékszem, az odaút akkor is marha jó volt. Vissza meg már semmi öröm." (Grecsó Krisztián)

"Bár lehet, az is előre meg van írva, hogy én azt higgyem, képes vagyok alakítani a sorsomat, és aki megírta, most jól szórakozik rajtam, hogy bedőltem a cselnek." (Schmied Zoltán)

"Gyerek nincs a terveim között, mert nem biztos, hogy jó anya lennék, és minden gyerek megérdemel egy jó anyát." (Karafiáth Orsolya)

"Kurvára zavar például, hogy a fővárosi értelmiség vagy fiatalság az utóbbi évtizedekben egyetlen dolog miatt ment ki az utcára. Azért, mert néhány száz forint netadót kellett volna fizetni. Hatalmas tüntetés volt! De nem mentek tízezrek az utcára, mondjuk, a gyerekek éhezése miatt. Az egészségügy vagy az oktatás helyzete miatt. Nem mozgatta meg őket a nők helyzete, a hajléktalanok ügye, a vidéki nyomor ügye. Borzalmasnak találom a körülöttem lévő világot. De azért írok, és azért folyok bele közéleti dolgokba, hogy oldódjon a társadalmi közöny." (Karafiáth Orsolya)

"Minél idősebb vagyok és minél inkább ismerem az embereket, annál inkább tudom, hogy van okom félni." (Karafiáth Orsolya)

"Nekem például a feltöltődéshez nem zajos társaságra, hanem csendre és magányra van szükségem. Az én elemeimet egy buli nem feltölti, hanem lemeríti. De mindaddig, amíg ezt nem tudtam magamról, önkéntelenül is igyekeztem a gyerekkorból hozott apai sémának megfelelően viselkedni. De ami apámat boldoggá tette, az engem nem." (Wolf Gábor)

"Életemben egyetlen pappal találkoztam, aki olyan volt, amilyennek szerintem minden papnak lennie kellene. Ő volt az az ember, aki összeadott minket. Neki elhittem, hogy nem a saját érdekeit szolgálja, hanem valóban másokért él." (Egerszegi Krisztina)

"A nagy gondom, aminek a megoldáshoz nem találok kapaszkodót: mit mondjak a gyerekeimnek, milyen tanácsot adjak nekik, hogy érvényesülni tudjanak a mai világban? Hogy csaljatok, lopjatok, legyetek agresszívek, kíméletlenek? Legyetek elvtelen seggnyalók, tanuljátok meg észrevenni, hogy kihez érdemes dörgölőzni? Hogy menjetek el ebből az országból, hátha van mentálisan jobb állapotban lévő emberi közeg? Pont az ellenkezőjét pofázom nekik, persze. Empátiáról, szolidaritásról meg tisztességről papolok. De lehet, hogy hiba. Nagy keserűség ez nekem." (Mucsi Zoltán)

"Mentem, mentem lefelé, de egyszer csak azt mondtam magamnak: lehetetlen, hogy én ne legyek jókedvű! Tulajdonképpen eldöntöttem, hogy akármilyen stressz vár rám, nekem olyan kedvem lesz, amilyet én akarok. Én pedig azt akartam, hogy vidám legyek. És egy-két hónap alatt kifejlesztettem magamban ezt a képességet. Azóta pingvin vagyok. Tudod, a jég hátán is… Csak nincs szmokingom." (Scherer Péter)

"Nem igaz, hogy a romák lusták és utálnak dolgozni. Esélyük sincs ott semmire. Elszomorító ez az egész. Őket látni öröm, de fájdalom a romló körülményeikkel szembesülni. Én olyan világban élek, ahol napról napra a fejlődést látom, ők meg a pusztulást." (Snétberger Ferenc)

"Apám zenén kívüli élete – néhány boldogabb naptól eltekintve – a szenvedésről szólt. A kínlódásról, hogy mi lesz holnap. Hogy lesz-e mit ennünk másnap. Szerintem mindig ez járt apám fejében, de soha nem beszélt róla." (Snétberger Ferenc)

Értékelés: IMÁDTAM.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet: KATT

Add a Twitter-hez Add a Facebook-hoz Add a Startlaphoz Oszd meg a Citromail-lel! Add az iWiW-hez Add a Google Reader-hez Add az RSS olvasódhoz