Ide pakolgatom fel az írásaimat, firkálásaimat, novelláimat, gondolataimat, és minden egyebet, amihez hirtelen kedvem támad. :)




2017. június 24., szombat

Melissa Landers: Elidegenítve trilógia - avagy két teljesen különböző világ keveredése



A könyvtrilógia első részét még múlt évben, a Könyvhéten vásároltam egy 1+1 akció keretében. Korábban sosem hallottam erről a sorozatról, csak annyit tudtam róla, amennyi a fülszövegben le volt írva, úgyhogy szokásomhoz híven lutriztam egyet. Szerencsére megint bejött. Az Elidegenítve elolvasása után azonnal tudtam, hogy be fogom szerezni a folytatást is, de erre csak idén, a Könyvfesztiválon volt lehetőségem. Most már a teljes trilógia itt csücsül a polcomon, mindegyik részt el is olvastam, úgyhogy íme, a véleményem róla.

Amikor az irrealitás nem érdekel

A történet alapja egy kicsikét irreálisnak tűnik számomra. Lévén, ha egy fejlett, idegen faj felvenné a kapcsolatot a Földdel, akkor a bolygónk vezetői valószínűleg a legjobb diplomatáinkat, legokosabb tudósainkat küldenék el, hogy kössenek velük szövetséget. Kétlem, hogy ezt a nagyon fontos feladatot egy teljesen átlagos tinédzserlányra bíznák.

Ám annak ellenére, hogy ezen egy kicsit fennakadtam, ahogy elkezdtem olvasni a könyvet, azonnal bevonzott a történet. Sikerült teljesen megfeledkeznem arról, hogy az alapot mennyire lehetetlennek tartom, mivel elkezdtem megkedvelni a karaktereket, elkezdtem izgulni értük, sodort magával a cselekmény. A második és harmadik részre pedig ez csak még inkább igaz, mivel azok még fordulatosabbak, még akciódúsabbak, mint az első könyv.

Szóval igen, van az a helyzet, amikor az írói énem irreálisnak tart valamit, az olvasó énem mégis baromira élvezi a történetet.

A karakterek

Azt kell mondanom, gyönyörű karakterfejlődéseket láthatunk ebben a történetben. Szinte mindenki változik, nemcsak a főszereplők, de még a mellékszereplők is. Sőt, változik a teljes emberiség és a teljes l’eihr nép is.

Cara karaktere eleinte nem tűnt túl érdekesnek. Egy tipikus, üresfejű tinilány, akit nem érdekel más, csak a népszerűség, a pasija, a sminkelés és hasonlók. Aztán feltűnik Aelyx, Cara pedig elkezd megváltozni. Ahogy megismeri a l’eihr fiú értékrendjét, a l’eihrek szokásait, úgy jön rá arra, hogy a mi világunk mennyire felszínes és önző. Persze, a l’eihre világgal sem tud teljesen azonosulni, mert túl merev, túl diktatórikus számára, épp ezért, eleinte úgy érzi, sem a Földön, sem a L’eihren nem találja már a helyét, sehol sincsen otthon. Valahogy megrekedt két faj szokásai és világlátása között, mindegyikben van, amit szerethet, és van, amit nem. Épp ezért, bár megint csak kicsit irreális, de a L’eihren is nagyon fontos feladatot kap: az ő dolga lesz felügyelni az emberi telepesek mindennapi életét. Ezáltal lehetősége nyílik arra, hogy a két világot kicsit egybevegyítse, és rávegye a l’eihreket arra, hogy bizonyos szokásaikon enyhítsenek, és engedjék keverni őket az emberi szokásokkal. Cara iszonyatosan sokat fejlődik a három könyv során, tényleg tipikus, amerikai tinilányból igazi diplomata és vezető lesz. Épp ezért sikerült őt annyira megkedvelnem.

Aelyx szintén nagy utat tesz meg a karakterfejlődés terén. A l’eihrek hűvösek, érzelemmentesek. Klónozással tenyésztik őket, így nem ismerik a család melegét, a szülői és testvéri szeretetet. Mindenben a „szürkét” kedvelik. Nem fűszerezik az ételüket, nincsenek a bolygójukon erőteljes színek, nem mutatják ki sem a boldogságukat, sem a dühüket, sem a fájdalmukat. Épp ezért, amikor Aelyx és a társai a Földre érkeznek, kulturális sokk éri őket. Minden tele van élettel, minden tele van „színnel”. Persze, Aelyxnek is idő kell, hogy megszokja ezt, eleinte enni sem tud mit, mert az erőteljes ízektől egyszerűen rosszul van. Nem érti az emberek érzelmeit, nem tudja kezelni a viselkedésüket. Aztán Cara szép lassan megismerteti vele az emberi világ pozitívumait, és Aelyx rájön, hogy az emberek nem is olyan rosszak, mint amilyennek először gondolta őket. Bár a történet elején mindent elkövet azért, hogy a diplomáciai kapcsolat ne jöhessen létre a két faj között, végül olyan szinten megszereti az emberiséget és a Földet, hogy az életét is feláldozná a megmentésükért.

Cara családja is igazán cuki. A szülők sok-sok év után is teljesen egymásba vannak szerelmesedve, szeretik és támogatják a gyerekeiket, és Aelyxet is kedvesen fogadják az első pillanattól. Kiállnak mellette, amikor az idegengyűlölő hangok felerősödnek, a házuk előtt tüntetnek, sőt, Cara apja meg is vereti magát, csak hogy Aelyxet megvédje.

Carának van egy bátyja is, Troy, aki igazán rendes pasi. Katona, aki ha kell, nagyon komolyan veszi a feladatát, de összeeresztve a húgával simán képes ismét lökött kölyökké válni. Megvan az a tipikus kutya-macska szeretet köztük, amely az igazi testvéreket jellemzi. Beszólogatnak egymásnak, szívatják egymást, de amikor meg kell védeni a másikat, akkor bármire képesek. A fiú is nagy változásokon megy át annak köszönhetően, hogy elkíséri Carát a L’eihrre, megismeri azt a kultúrát, és beleszeret az egyik l’eihr lányba.

Aelyx természetesen nem egyedül érkezett a Földre. Syrine, akit szintén vele küldtek, egyben az egyik legjobb barátja is. A lányban élnek a legnagyobb előítélet a földiekkel szemben, és nem véletlenül. Két olyan trauma is éri a történet során, amiből sokan az egyiket sem élnék túl. Ezek a traumák pedig kihatással vannak az érzéseire, a gondolataira és a tetteire is.

Elle, Aelyx klón nővére igazából csak a harmadik könyvben kezdett érdekessé válni számomra. Egyfelől a Syrine-nel való konfliktusa miatt, másfelől a Cara bátyja iránt kialakuló érzései miatt. Jaxen és Aisly pedig azért érdekes, mert az elejétől kezdve érezni, hogy valami titok van körülöttük, de az ember először nem tudja, hogy micsoda. Félni kéne tőlük, rosszat akarnak? Vagy barátok, és valami más áll a titokzatos viselkedésük hátterében?

A harmadik faj

Az Aribol faj felbukkanása teszi csak igazán izgalmassá a történetet. Elvileg ez a faj telepítette be a különböző bolygókat, vagyis nekik köszönhető az emberiség a Földön, és a l’eihrek a L’eihren. Hosszú évezredek óta senki sem tudott róluk semmit, ám most felbukkannak, mert attól tartanak, hogy az emberek és a l’eihrek szövetsége felborítja majd az erőviszonyokat, és veszélyezteti a csillagközi békét.

A probléma csak az, hogy ezt a békét eme két faj kiirtásával szándékoznak fenntartani.

Szóval felpörög a cselekmény, az embereknek és a l’eihreknek össze kell fogniuk, hogy megmentsék a fajaikat a totális pusztulástól. Ám, hogy van-e erre egyáltalán bármiféle remény, az kétséges. Az Aribol sokkal fejlettebb az embereknél és a l’eihreknél is, az pedig csak tetézi a dolgokat, hogy szinte semmit nem lehet róluk tudni. Kik ők, mik az erősségeik, mik a gyengeségeik, mik a valódi szándékaik?

A l’eihr

Alapjában véve a fontosabb l’eihr szereplők igazán szimpatikusak voltak számomra. Annak ellenére, hogy az elején kevéssé mutatták ki az érzéseiket, és az emberiséget sem igazán kedvelték, mégis szerethetőek voltak. Talán egyedül Stepha nagykövet volt végig unszimpatikus, ő képviseli ugyanis a könyvben az igazán merev, diktatórikus l’eihr szabályokat, amiket egy szabadnak született ember egyszerűen nem képes elfogadni.

És igen, elérkeztünk akkor a l’eihr törvényeihez, államformájához, szabályaihoz…

Lehet, hogy a l’eihrek technikailag fejlettebbek, mint az emberek, de úgy gondolom, nagyon is jót tett nekik, hogy Cara és a telepesek bekerültek az életükbe. Az emberiség veszélyes, ez tény. Az emberi tulajdonságok itt, a Földön is rengeteg tragédiát okoztak már, és még rengeteget fognak. Mégis hiszem, hogy a szabadság nagyon fontos. És nem, nem keverendő össze a szabadossággal, mert az szerintem két különböző dolog. A szabad embert is kötik a józanész és tiszta lelkiismeret kötelékei, ha pedig mégsem, akkor ő már nem szabad, hanem szabados, és nem él a szabadságával, hanem visszaél vele.

Ám az én meglátásaim szerint, még mindig jobb egy szabad világ, amelyben néhányan nem tudnak élni a szabadságuk adta lehetőségekkel, mint egy olyan világ, amelyben egyáltalán nincsen semmiféle szabadság. És a L’eihr kezdetben egy ilyen bolygó. Lakói nem mutathatják ki nyíltan az érzéseiket, nem szeghetik meg a legkisebb szabályokat sem, mert azért büntetés jár. Egy iphal nevű elektromos korbáccsal büntetik meg azokat, akik mégis renitenskednek. Ez pedig egy olyan világból jövőnek, mint Cara is, teljességgel elfogadhatatlan.

Ezért is küzd azért földi nagykövetként, hogy a l’eihrek finomítsanak a szabályaikon. Hagyják, hogy az emberi szabályok beolvadjanak az övéikbe, és megtalálják a középutat a veszélyes szabadosság és a teljes elnyomás között. Persze, ezt nem könnyű elérni, és hogy végül mennyire sikerül, azt nem árulom el előre. :)

Összefoglalva, ez a könyv annak ellenére klassz, hogy maga az alap eléggé irreálisnak tűnik. De a szereplők olyan szerethetőek, a cselekmény annyira pörgős, hogy az olvasó teljesen félre tudja tenni a kétségeit, és a végére meg is feledkezik arról, hogy a valóságban ez így nem történhetne meg.

Ajánlom a könyvet mindenkinek, aki kedveli a könnyed, romantikus sci-fiket, és szeretne politikai, társadalmi, elvi kérdésekről gondolkozni úgy, hogy közben jót szórakozik egy pörgős, akciódús és izgalmas történeten.

Kedvenc karakterek: Cara, Aelyx, Troy.

Kedvenc rész: amikor a klón Carához kerül, és ő próbálja meggyőzni, hogy segítsen nekik.

Kedvenc idézetek:

„Aelyx érezte, hogy valami furcsa melegség gyűlik a tüdejében, és félni kezdett, hogy menten elemelkedik a földtől. Ha volt is neve ennek az érzelemnek, ő nem tudott róla, ellenben azt kívánta, bárcsak képes lenne a puszta akaraterejével előidézni.”

„Érzelmek nélkül nincsen kreativitás és nincsenek új felfedezések sem.”

„- És még ti nevezitek az embereket barbároknak - mondta. – Semmivel sem vagytok jobbak. Az emberek legalább képesek szeretni.”

„Az emberek félnek az ismeretlentől, és mindattól, ami más, mint ők. Ilyen a genetikai felépítésük. És ha az ember fél, természetes, hogy védekezésből támadni kezd.”

„Az összes diszkriminatív törvény így született: az emberek tudják, hogy valami nem helyes, de túlságosan lusták, vagy túlságosan gyávák ahhoz, hogy tegyenek is valamit ellene.”

„– Csokoládénak hívják. Ízleni fog.
– Ezt mondtad a Skittlesre is. Aztán szivárványszínűt hánytam tőle.”

„– A földi lányok tényleg odavannak a kavicsokért? – kérdezte hitetlenkedve Syrine. – Én egy hímnemű embernél fogok lakni. Lehet, hogy vinnem kellett volna neki egy zsák földet.
– Vagy egy doboz trágyát – tette hozzá Eron, és nevetés csillant a szemében. – Micsoda furcsa lények!”

„Mosómedvére emlékeztető szürke mancsával Vero eltakarta a szemét. Most hasonlított egy kisgyerekre, aki tudja, hogy valami rosszat csinált. Kilesett apró ujjai közül, és azt üvöltötte Carának, hogy uuuuu-áááááá-aaaaa. Úgy hangzott, mint az úúúúútáááállaaaak, és valószínűleg így is értette a kis párnapisáló.”

„– Az emberek csodálatosan kifejezőek és eredetiek. Sosem hagynám, hogy kihaljanak. De nem érted, hogy irányítani kell őket?”

„– Szeretlek. – Már többször tudatta vele, de ha megtanult ma valamit, akkor azt, hogy egy szót sose lehet elégszer mondani.”

„– Nézd, mindkét faj kihalhat egy héten belül – érvelt tovább Cara. – Mi vesztenivalód van?
Jake félrebillentette a fejét, úgy nézett rá.
– Tudod, ez nem is rossz csajozós szöveg.”

„– Te nem a L'eihren nőttél fel. Nem értheted, milyen nekünk, akikbe belenevelték, hogy engedelmeskednünk kell az Útnak.
– Ne gyere nekem ezzel! Katolikus nevelést kaptam. Hidd el, nekem volt nehezebb.”

10 / 9 pont

Add a Twitter-hez Add a Facebook-hoz Add a Startlaphoz Oszd meg a Citromail-lel! Add az iWiW-hez Add a Google Reader-hez Add az RSS olvasódhoz

2017. június 19., hétfő

Kötelezők akkor és most 1. - Gárdonyi Géza: Egri csillagok


Szerencsésnek mondhatom magam, mert édesanyám és a dédimamám igazi könyvmolyok voltak, ezért korán megtanultam szeretni a könyveket. Háromévesen már olvastam, és mire az általános iskoláig jutottam, már nem tudta senki és semmi elvenni a kedvemet a könyvek világától. Gimnáziumban a kötelező olvasmányok nagy részét szerettem, de általános iskolában jó pár olyan könyv a kezembe került, amitől akár meg is utálhattam volna az olvasást, ha nem megfelelő a családi hátterem. Régebben azt gondoltam, ezek a kötelezők pocsék könyvek, azért nem tetszettek nekem, aztán minél beljebb ástam magam az irodalom és a pedagógia rejtelmeibe az egyetemen, annál jobban tudatosult bennem, hogy ez nem így van. Egyszerűen csak rossz időben adják a gyerekek kezébe őket, amikor még nem érettek az adott történethez szellemileg és lelkileg. Szóval elhatároztam, hogy most, felnőtt fejjel, újra fogom olvasni a régi kötelezőket, hogy lássam, melyikről változott a véleményem, és melyikről nem.

Gárdonyi Géza Egri csillagok című regénye volt a kísérletsorozatom első választása. 12 éves koromban, 6. osztályban kellett elolvasnom. Bár már rég volt, de emlékszem, hogy azt gondoltam róla, nekem ez túl fiús. A leírásokat akkoriban unalmasnak és hosszúnak találtam, és mivel történelemből még nem tartottunk annál az időszaknál, amikor a regény játszódik, elég sok mindent nem is értettem a könyvből. Nem tudtam, ki kicsoda, kik a törökök, mi motiválja őket és a magyarokat, nem ismertem a török szavakat, kifejezéseket és a régi magyar szavakat, kifejezéseket. Ezek miatt pedig egyszerűen nem tudtam élvezni a történetet. Végigolvastam jó kislány módjára, írtam belőle egy ötös dolgozatot, de nem értettem meg és nem éreztem át.

Amikor ismét kézbe vettem a könyvet most, 32 évesen, valami tömény, száraz, unalmas, leírásokkal teli regényre számítottam, mert gyerekként ilyennek láttam a történetet. Épp ezért, amikor egy pörgős, izgalmas, érdekes, egyáltalán nem száraz regényt kaptam, nagyon meglepődtem. Természetesen kellemes módon. Már a könyv legelső fejezete bevonzott, és abba sem tudtam hagyni az olvasást.

A leírások, amiket gyerekként hosszúnak, unalmasnak és érthetetlennek éreztem, most érdekesek, izgalmasak voltak. Megjelent a szemem előtt a vonuló török sereg, az egri vár, a cigánytábor, és minden más is, amiről olvastam. Ilyen sokat jelent az, hogy az ember valamit akkor olvas, amikor még nincsen háttértudása hozzá, vagy akkor, amikor már hallott az adott korszakról, népről, szokásokról, történelmi eseményekről és személyekről.

Gyerekként úgy éreztem, hogy a fejezetek is túl hosszúak, mintha egy-egy résznek sosem érnék a végére, most viszont meglepve láttam, hogy bár a könyv több nagyobb részre van tagolva, a részekben lévő fejezetek igencsak rövidek, a legtöbb 3-4 oldalas. Szinte észre sem vettem, és máris a részek végére értem, faltam az oldalakat.

A főszereplők Gergely és Éva igazán szerethetőek, végigkövethetjük az életüket a gyermekkortól kezdve a fiatal felnőtt koron át, egészen felnőtt korukig, mégis úgy éreztem olvasás közben, hogy nem ők a lényeg. Ők csak abban segítenek, hogy megismerhessük ezt a korszakot, a történéseket és végigkövethessük az egri várért folytatott csatát. Ami egyáltalán nem baj vagy hiba, sőt. Gárdonyi szereplői mind érdekesek voltak számomra, még a mellékszereplőket is úgy ábrázolta, hogy azok valóban „éltek” a lapokon. Egyszerűen csak a cselekmény fontosabb volt, mint maguk a karakterek.

Nagyon tetszett, hogy a könyv még nem vallotta a manapság sajnos népszerű kollektív ítélkezés módszerét. Bár a könyvben a török az ellenség, akadnak török karakterek, akik mégis szimpatikusak (pl.: Tulipán és a török asszony, aki Jancsira vigyáz), és bár a magyarok a haza hős védelmezői, köztük is vannak rossz emberek (pl.: Hegedűs hadnagy). Vagyis a regény árnyalja a karaktereket. Bár egyértelműen van az olvasó számára jó és rossz oldal, tudja, hogy kiknek kell drukkolnia, mégsem látja egyik oldalt sem úgy egészében szentnek vagy ördöginek. Mindkét oldal egyszerűen csak emberekből áll, akikben vannak jó és rossz tulajdonságok, hoznak jó és rossz döntéseket, tesznek jót és rosszat is.

Az is nagyon tetszett, hogy nincsenek elnyomva a női karakterek a történetben. Nem úgy ábrázolja Gárdonyi a nőket, mint gyenge, védeni való fehérnépeket, akik nem valók másra csak házimunkára és anyaságra. Éva már fiatalon is legalább olyan jól vív, mint egy férfi. Amikor Gergő elindul Héttoronyba, hogy kiszabadítsák Török Bálintot a fogságból, eredetileg otthon akarja hagyni Évát, ám fiatal felesége nem hajlandó magára hagyni a veszedelemben, hanem megy vele. Férfiruhába bújik, úgy teszi meg az út nagy részét, és segédkezik a szabadítási kísérletben. Később pedig, amikor Jumurdzsák elrabolja a fiát, nem ül a fenekén, hanem álruhában, a török táboron átosonva belopódzik az egri várba, majd szintén férfiruhába (az apród ruhájába) bújva maga is segédkezik az egri vár végső csatájában. Ahogyan a többi várban tartózkodó asszony is. Nem bújnak el, várva, hogy majd a férfiak vagy megvédik őket, vagy mind a török kezére jutnak, hanem odaállnak a férfiak mellé, és szembeszállnak az ellenséggel.

Annak ellenére, hogy Gárdonyi erősnek ábrázolja a nőket, meghagyja a lágyságukat is, ami megkülönbözteti őket a férfiaktól. Ezt főképp a gyerekekhez való viszonyuk mutatja. Például az, hogy míg az egri férfiak először az ellenséget látják egy véletlenül hozzájuk került török kisfiúban, addig a nők azonnal a gyermek védelmére kelnek, és az ostrom alatt gondoskodnak a kicsiről. Ahogyan a török táborban lévő török asszony is gondoskodik Éva fiáról, hogy aztán a háború végeztével kicserélhessék a gyerekeiket. És kezet foghassanak. Mert bár részt vettek ők is ilyen vagy olyan módon a harcban, valójában ez nem az ő háborújuk volt, és ők nem ellenségek. Csak anyák, akik semmi másra nem vágytak, mint hogy biztonságban tudhassák a gyereküket.

Ez az anyai szeretet az alapja egyébként a számomra legmeghatóbb jelenetnek is a könyvben. Amikor Baloghné látja az alighogy tinédzserkorba lépett fiát, Balázs apródot meghalni a várfalon, és a nők közül elsőként beáll harcolni, akár egy igazi fúria, az számomra egy igazi bőgős jelenet volt, pedig csak alig egy oldalon keresztül tartott. Még most is megkönnyezem, ahogy írok róla… Mert elképzelni sem tudok nagyobb fájdalmat, mint azét az anyáét, aki elveszti a gyermekét, és még végig is kell néznie a halálát.

Dobó karakterét ki kell emelnem, mert ő volt az, akin mélyebben elgondolkoztam. Igazi hazafi volt, katona, vezető, hős, aki az életét sem féltve védte a várat az elsőtől az utolsó percig, mindig az első vonalban, soha nem a háttérbe húzódva. Mégis volt egyetlen apró döntése, amivel én nem értettem egyet. Mégpedig az, hogy bezáratott mindenkit, aki levelet hozott a várba a töröktől. Értem én, hogy nem tűrte az árulás legkisebb formáját sem, de mélyebben belegondolva, mégis túl szigorúnak tartom ez ügyben. Adott ugyanis egy tanulatlan, magyar parasztember, aki semmit sem ért a politikához, a harchoz, nem igazán tudja, mi folyik az országban, sőt, még olvasni sem tud. Egész életében művelte a kis földjét, élt békében a családjával, elzárva a nagyvilági eseményektől. Aztán egyszer csak jön a török, és azt mondja neki, vagy elviszed ezt a levelet a megadott helyre, vagy meghalsz te is, a családod is. Szegény magyar parasztembernek fogalma sincs arról, mi van a levélben, miért kell elvinnie, bajt okoz-e vele vagy sem, nem akar ő senkit és semmit elárulni, egyszerűen csak védve a családja életét elindul a levéllel a megadott helyre. Aztán odaérve fogják és árulóként bezárják úgy, hogy azt sem tudja, mi rosszat tett. Persze, lehet azt mondani, hogy megadta magát a töröknek, ezért áruló, de egyszerűen nem mindenki születik hősnek, és ettől még nem feltétlenül rossz ember. Az egyszerű ember nem katona. Az egyszerű ember nincs kiképezve arra, hogy bátran szembenézzen a halállal vagy zokszó nélkül viselje a kínt. Az egyszerű embernek a családja élete a legfontosabb. Persze, az egyszerű emberek között is vannak hősök, de nem lehet mindenki hős. És nem hiszem, hogy igazságos valakit azért büntetni, mert nem hős, hanem csak egyszerű, tanulatlan, esendő ember. Ez olyan, mintha valakit azért ítélnének el gyilkosságért, mert kigyulladt a szomszéd háza, és neki nem volt bátorsága berohanni a tűzbe a bent lévőkért. Így, a biztonságban ülve mindenki azt mondja, hogy de ő bizony hősként viselkedne, ám ezt nem lehet addig biztosra tudni, míg az ember ott nem áll a veszély közepén. Szóval én ezt a döntést Dobótól túlzónak tartom.

A kedvenc karakterem a cigány volt, aki szintén nagyon összetett személyiség. Nem tanult ember, mégis van sütnivalója. Bátornak sem mondható, sőt, egyenesen gyáva, mégis végig a helyes úton járt. Segítette Gergelyt Török Bálint szabadítási kísérleténél, Gergellyel tartott az egri várba, holott tudta, hogy jön ellene a török és szinte semmi esélyük nincsen ellene, kitartott Gergely és Dobó mellett az ostrom alatt, és kémkedett nekik az áruló Hegedűs hadnagyról és csapatáról. Szóval, igen, a cigány karaktere gyáva, szereti a pénzt (és egyéb vagyont), csibész agyafúrtsággal rendelkezik, mégis jó ember, aki legyőzve az emberi gyengeségeit, végig helyesen cselekszik.

Bár a történetet régen nagyon fiúsnak éreztem, most végig lekötött. Már értettem a politikai hátterét, az érzelmi hátterét, és így végigizgultam az egészet. A harcjelenetek is tetszettek, nemcsak hogy lekötöttek, de szó szerint végigizgultam őket annak ellenére, hogy nagyjából tudtam, mi fog történni.

Összességében tehát, így, felnőtt fejjel nagyon tetszett ez a könyv. Mindenkinek ajánlom, aki szereti a történelmet, a kalandos és izgalmas történeteket, az érdekes karaktereket. Szerintem azoknak is érdemes újra kézbe venni, akik gyerekként nem szerették, mert ez egy kifejezetten jó könyv, ha az ember jó időben, megfelelő háttértudással olvassa.

Kedvenc karakterek: cigány, Éva, Gergely.

Kedvenc jelenetek: amikor Balázs apród meghal, és amikor a török gyereket kicserélik Jancsira.

Kedvenc idézetek:

„Az asszonyok már akkor mind felragadták a heverő fegyvereket, s ádáz-dühösen, vércsevisongással viaskodnak a törökkel. A kendőjük leesett. A hajuk kibomlott. Szoknyájuk ide-oda csavarodik a küzdelemben. De ők nem gondolnak immár asszonyi voltukra: rikoltozva esnek a töröknek. Karjuk nem fog fel semmi csapást. Ami rájuk hull, az az övék. De amit ők adnak, az meg a töröké.
- Éljenek az asszonyok! – hangzik mögöttük Pető kiáltása.”

„Egy perc múlva lobogó alsószoknyában sietett Éva a palotából. A feje homlokán át be van kötve fehér kendővel, de az arca örömtől piroslott. Kézen futtatta maga mellett a kis török gyermeket. A kis Szelim a szokott török ruhájában volt, s nagy karaj kaláccsal futott Éva mellett.
Mind a két anya kitárt karokkal röppent a maga gyermekéhez.
Az egyik azt kiáltotta:
- Szelim!
A másik azt kiáltotta:
- Jancsikám!
S letérdeltek a gyermekükhöz. Ölelték, csókolták.
S amint a két asszony ott térdelt egymással szemben, egyszer csak összepillantottak, s kezet nyújtottak egymásnak.”

10 / 10 pont

Add a Twitter-hez Add a Facebook-hoz Add a Startlaphoz Oszd meg a Citromail-lel! Add az iWiW-hez Add a Google Reader-hez Add az RSS olvasódhoz

2017. június 15., csütörtök

Amy Tintera: Reboot - Lázadók hajnala, avagy ilyen egy igazi, kemény, női karakter


Amy Tintera Reboot – Lázadók hajnala című könyvével a 2016-os Könyvhéten találkoztam először. Korábban sosem hallottam róla, így annyit tudtam csak a történetről, amennyit a fülszöveg elárult. Mivel 1+1-es akció volt éppen, úgy gondoltam, megéri megvenni. Szerencsére jól választottam, mert egy igazán érdekes könyvet vihettem haza.

Erős nő, érzékeny férfi

Elég sok fiataloknak szóló fantasyt/disztópiát olvastam már. Voltak köztük átlagosak, amik elmentek egynek, és zseniálisak, amiket imádtam. De a legtöbb történetben a női főszereplő volt a gyengébb fél, aki rászorult egy erős férfi segítségére. Csak néhány olyan fantasyt tudnék felsorolni, ahol tényleg erős női karakterről beszélhetünk, és az ő esetükben is azt éreztem, hogy az író lágyított rajtuk egy szintén erős férfi szereplővel. Talán Az éhezők viadalából Katniss az, akit ki tudnék emelni félig ellenpéldaként, mert Peeta az érzékenyebb, gyengébb fél a kapcsolatukban, de ebben a történetben is ott van Gale karaktere, aki keménységben mégiscsak felér Katnisshez, ha meg nem haladja (sokkal durvább gondolatai vannak a háborúról, az elfogadható veszteségekről és áldozatokról).

Amy Tintera viszont eltért a megszokott gyenge nő, erős férfi recepttől. A női főszereplője, Wren Connolly valóban kemény csaj, aki harcol, öl, nehéz döntéseket hoz. Egyáltalán nem érzékeny típus és soha eszébe sem jutna, hogy a megmentő férfi hősre várjon, mert ő is el tud intézni mindent. Viszont ennek ellenére nőies, és bár eleinte ő sem hinné, de képes szeretni. Emlékeim szerint nem találkoztam még YA könyvekben ennyire erős női karakterrel. Az pedig kifejezetten tetszik, hogy ezt az erőt nem akarta Tintera azzal enyhíteni, hogy egy szintén erős férfikaraktert tesz be Wren mellé, hanem a férfiszereplőjét, Callumot érzékennyé, törékennyé, esendővé tette. Olyasvalakivé, aki egyáltalán nem nőies, de szüksége van egy erős nő segítségére.

Ezáltal megtörte a buta nemi sztereotípiákat, és megmutatta, hogy egy erős nő is igazi nő, és egy érzékeny férfi is igazi férfi.

Aki zombitémában is tudott újat mutatni

Szeretem a zombis történeteket, bár elsősorban a filmekre, sorozatokra szoktam rákattanni ebben a témában. Lényegében horrorokon és thrillereken nőttem fel, köztük sok zombis filmen, talán ezért van az, hogy már nagyon nehéz nekem valami újat mutatni ezen a területen. Azok után, hogy elolvastam és megnéztem az Eleven testeket, ami egyedi módon romantizálta a rothadó élőhalottakat, és úgy, hogy az meglepő módon valóban emészthetőnek, sőt, élvezhetőnek bizonyult, nem is találkoztam semmi újszerű zombis sztorival. Legalább is a Rebootig.

Ebben a történetben ugyanis az emberek meghalnak, felélednek, de nem lesz belőlük rothadó, ostoba, hörgő zombi, ami agyvelőre vágyakozik.

Ehelyett a feléledtek továbbra is értelmesen gondolkoznak, testileg is fejlődnek, de minél tovább voltak halottak a feléledés után, annál kevésbé képesek az érzésekre. Wren Egyhetvennyolcas százhetvennyolc percig volt halott, tovább, mint bárki a hozzá hasonlók közül. Testileg megerősödött, gyorsabb lett, gyorsabban gyógyul, ám nem igazán képes az együttérzésre, a megértésre, a szeretetre.

Callum Huszonkettes viszont csak huszonkét percig volt halott, ezért megmaradt az embersége, szinte teljesen ugyanolyan a személyisége, mint a halála előtt volt. Viszont testileg gyenge és lassú, vagyis elég valószínű, hogy nem fog sokáig élni. Ugyanis, az élőhalottakat katonaként használják, és veszélyes akciókra küldik, amikben logikus okokból azok hullnak el a leggyakrabban, akiknek a száma a legkisebb.

Politika, lázadás, menekülés, harc

Mivel ez mégiscsak egy disztópia, így az alaptörténete nem lehet mentes a megszokott kliséktől. A történet egy lerobbant világban játszódik, ahol vannak elnyomók és vannak elnyomottak. Az elnyomók titkos terveket szőnek a hatalom megszerzése vagy megtartása érdekében, amiket a főszereplőknek fel kell deríteni, és meg kell akadályozni. Senki nem az, akinek látszik, nem lehet tudni, kiben bízhat az ember és kiben nem. Az elnyomottaknak fel kell végül lázadniuk elnyomóik ellen, és harcba kell szállniuk velük a szabadságért és az életért.

Ezen kliséket viszont olyan módon fűzte történetláncba Tintera, hogy a regénye egyedivé és izgalmassá váljon. A könyv akciódús, a szerelmi szál pedig bár aranyos, cseppet sem csöpögős és rózsaszín.

Amire figyelni kéne

Sajnos a magyar fordítás szerkesztése és korrektúrája során jó pár hiba maradt a szövegben. Mayer nevét rendszeresen Meyernek írták, és akadtak betűkihagyások, -felcserélések is. Ez persze a történet értékéből semmit sem von le, de nem ártana máskor jobban odafigyelni. Remélhetőleg a második könyvre, ami nemrég jelent meg (és amit nagyon-nagyon szeretnék elolvasni), már nagyobb gondot fordítottak. :)

A könyvet azoknak ajánlom, akik szeretik a YA disztópiákat és a kemény, határozott főszereplőnőket. Valamint azoknak, akiknek kell a szerelem egy történetbe, de nem vágynak csöpögésre, és akarnak a szerelmi szál mellé valami izgalmas, elgondolkoztató, pörgős cselekményszálat is.

Kedvenc karakter: Wren

Kedvenc idézetek:

„Gyűlöltem az üvöltözést. Az ő üvöltözésük az enyém volt. Miután újjáélesztettként magamhoz tértem, az első dolog, amire emlékszem, az a szobában visszhangzó, fülsiketítő üvöltés, ami a fülemben csengett. Melyik idióta csap ekkora zajt? – gondoltam.
Én voltam az. Úgy visítottam, mint a narkós, aki már két napja nem tudta belőni magát.”

„– Mi lesz, ha ez itt beomlik? – kérdezte Callum. – Itt maradunk örökre, élve eltemetve?
– Valószínűleg igen.
– Ó, remek! Köszönöm, hogy ezzel kapcsolatban így megnyugtattál.”

„Nehéz súlyt éreztem a mellkasomon… mintha szomorú lennék. Nem tudtam, hogy mit gondoljak. A dühvel, a félelemmel és az idegességgel meg tudtam birkózni. De a szomorúsággal?”

10 / 8 pont

Add a Twitter-hez Add a Facebook-hoz Add a Startlaphoz Oszd meg a Citromail-lel! Add az iWiW-hez Add a Google Reader-hez Add az RSS olvasódhoz

2017. június 12., hétfő

Könyvhét 2017. - Mert minket a vihar sem állíthat meg! :)


Hajnalban, amikor a vonathoz indultam, hogy feljussak a Könyvhétre, nem voltam valami friss. Egész éjszaka csak félálomban forgolódtam, mert amikor tudom, hogy nagyon korán kell kelni, akkor sosem tudok rendesen aludni. Szóval a vonatút háromnegyedét átszundikáltam, hogy használható állapotba kerüljek a dedikálásra, a maradék negyedben pedig Jókaitól Az arany embert olvastam. Igen, ez a következő regény a kötelezők listáján, amit felnőtt fejjel is végigolvasok, hogy lássam, változott-e róla a véleményem. :)

A Keletiben Juráncsik Kriszti várt megint, csakúgy, mint a Könyvfesztiválkor. Innen átmentünk a Könyvhét helyszínére, de egyelőre még nem a könyvekkel foglalkoztunk, hanem beültünk a közeli Mekibe reggelizni, plusz kellett egy mosdó, ahol átöltözhetek nadrágból nyári ruhába. Az utazáshoz nem mertem bevállalni még hajnalban a lengébb öltözéket, viszont Pesten már elég meleg volt a nadrághoz.

Miután Kriszti megreggelizett, én pedig megettem a fagyimat, már kényelmesebb öltözékben vágtunk neki a standok felfedezésének. Körbejártunk mindent, én pedig jókat sírtam egy-egy könyv és akció fölött, mert Könyvfesztiválon elköltöttem az összes pénzt, amit ebben az évben könyvekre szántam, úgyhogy most erősnek kellett maradnom, és nem volt szabad költekeznem. Mit ne mondjak, életem egyik legnehezebb kihívása volt!

Ott nyüglődtem Amy Tintera Rebel – Az új kezdet és Alexandra Bracken Az idő vándorai felett, mert 2+1 akcióban voltak, és mindkettőre nagyon-nagyon vágytam. De ugyanennyire csöpögött a nyálam Pusztai Andrea Bizánc – A sárkányölő című könyve miatt is, amire már nagyon régóta iszonyatosan kíváncsi vagyok, mert jókat hallottam róla, és annyira gyönyörű a borítója, hogy egy hajszálon függött az önuralmam, és majdnem megvettem. De egyszer úgyis mindhárom könyv az enyém lesz, csak hát, türelmesen ki kell várnom, és gyűjtenem kell rájuk… :)

Könyvnézegetés közben készítettem néhány fotót Böszörményi Gyula dedikálásáról, ami már javában tartott, amikor 11 óra körül megérkeztünk, és csak 14 órakor ért véget. Hihetetlen sor állt autogramra várva, ami úgy tűnt, sosem fog elfogyni. Csodás volt látni azt a sok-sok olvasót, bár nem tudom, hogyan tudott ennyit írni Böszörményi Gyula, szegénynek biztosan fájt már a végére a keze. Én 1 óra dedikálás után alig tudom már megfogni a tollat… XD
Sétálás közben összefutottam Klempa Nóráékkal, aztán lefotóztam a mostanra már híres „könyves ruhát” is. Mellette ült Klausz Melinda, akinek már láttam a könyvét a neten, de vele még nem találkoztam. Gyorsan róla is készítettem egy képet, és szóba elegyedtünk néhány percre. Nagyon kedves, élettel teli nőnek tűnt, igazán szimpatikus volt. :)

A dedikálásom előtt körülbelül 20 perccel találkoztunk Erberling Juditékkal, de most csak egy keveset tudtunk beszélgetni. Viszont az a kevés nagyon feldobott, jókat nevettünk, míg arra vártunk, hogy eljöjjön a 14 óra.

Végül leültem a dedikáló asztal mellé, de már láttuk, hogy idén nem ússzuk meg a zuhét. Korábban mindig lement a dedikálásom, és csak utána szakadt a nyakunkba az ég, most úgy tűnt, az égiek nem akartak kegyelmezni nekünk. Csak arra nem számítottak, hogy én és az olvasóim kitartóak vagyunk, és a rosszban is megtaláljuk a jót. Szóval ahelyett, hogy megijedtünk volna a viharos széltől és esőtől, szépen letakartam az asztalterítővel az ajándékkönyvjelzőket és –fejezeteket, behúzódtam a KMK standjának ernyője alá, és ott dedikáltam. Az olvasóim pedig hősiesen, kitartóan és lelkesen végigvárták a sorukat. Senkit nem hallottam panaszkodni, sőt, mosolyogva léptek elém, amikor sorra kerültek. Ez pedig igazán megható és megtisztelő volt számomra. :)

Kriszti pedig végigfotózott mindent. Most először volt „saját fotósom”, a korábbi dedikálásokon mindig csak az olvasóim készítettek közös képeket vagy a kiadó egyik munkatársa fotózott, nekem sosem voltak saját fotóim. Ezer köszönet Krisztinek, amiért magától eszébe jutott és felajánlotta a fotózást, igazán hálás vagyok érte! És nagyon jó képeket készített! :)

Miközben dedikáltam, Varga Bea (On Sai) próbálta menteni a Kiadó munkatársaival együtt a könyveket a vihartól a hátam mögött. Még a Könyvhéten megvettem a Calderon 2. részét, de akkor nem tudtam dedikáltatni vele, úgyhogy most elhoztam magammal a könyvet. Mivel ő épp könyveket mentett, én pedig próbáltam gyorsan dedikálni, hogy sem az olvasóim, sem a könyveik ne ázzanak szét, ezért nem volt idő arra, hogy előhalásszam Calderont, és kérjek bele aláírást.

A vihar ellenére meglepően sokan jöttek el hozzám. Volt egy olvasóm, aki félt beállni először a sorba, mert úgy gondolta, túl idős már, és nem illik a fiatalok közé. Megnyugtattam, hogy aki lélekben fiatal, az nem lehet öreg, egyszerűen csak tapasztalt. Nagyon mosolygós, lelkes, szimpatikus nő volt, örülök, hogy végül nem tartotta vissza a félelem, beállt a sorba, és megismerhettem. Jó volt látni, mennyire szereti a könyveimet. :)

Eljöttek hozzám a lányok is, akik korábban készítettek egy fotót a könyveimmel az iskolában, és feltették az Instagramra. Mint megtudtam, a kép szünetben készült, úgyhogy megnyugodtam, nem maradtak le az órán miattam. :)

A Girl without wings – Egy könyvimádó blogja bloggerinája is meglátogatott, és egy korábbi Instagramos beszélgetésünk okán kaptam tőle ajándékba egy doboznyi finom teát. Ezúton is köszönöm neki! Nagyon kedves volt, hogy hozott nekem valamit, az meg külön aranyos, hogy olyasmit hozott, amiről tudta, hogy nagyon szeretem. :)

Felkértek a dedikálás alatt arra is, hogy írjak két emlékkönyvbe, valamint hallottam aláírás közben, hogy az egyik lány azt mesélte a mellette állónak, hogy neki Buddha a kedvenc karaktere A Szemből. Ezt nagyon aranyosnak találtam, és ígérem, hogy Buddhának lesz még szerepe a következő könyvekben. :)

Kolozs Kitti Anna is megérkezett a dedikálásra. Bár A Szem 1. eredeti borítóját nem ő tervezte (az Németh Balázs terve), de ő nyert a borítótervező pályázatomon. Múlt évben, a könyvbemutatómra is eljött, ott találkoztunk először személyesen, és nagyon jól elbeszélgettünk. Most is ott maradt velem és Krisztivel a dedikálás alatt és után is. Amikor mindenkinek dedikáltam már, még beljebb húzódtunk a standhoz, akkor már szó szerint zuhogott az eső. Bár az ernyő alatt ültünk, így is kaptunk a nyakunkba jócskán hideg vizet. De olyan jó volt a társaság, hogy csak nevetgéltünk rajta.

Közben Kittivel kitaláltunk egy nagyon klassz regényötletet is, amiről azt mondta, írjam majd meg. És egyre erősebb bennem a késztetés, hogy meg is tegyem, mert nagyon jó kis ötlet. Szóval talán lesz majd később egy regényem, amit ez a Könyvhét, a vihar és Kitti ihletett. :)

Közben felbukkant Palásthy Ági is, akit nagyon kedvelek, mert mindig jókedvű, sokat mosolyog és kedves. Sajnos csak ritkán tudunk beszélgetni, és akkor is csak röviden, de ezen rövid beszélgetések alapján igazán jófej ember. És klassz meséket ír. A legutóbbi könyvbemutatóm előtt hallottam őt felolvasni, és 32 éves fejjel is nagyon élveztem, a gyerekekről nem is beszélve, akik ott voltak.

A dedikálás végén már nagyon-nagyon fáztam, úgyhogy 15 órakor azonnal a Mekibe futottunk, hogy felmelegedjünk. Visszahúztam a nadrágomat a mosdóban, és megebédeltünk. Közben összefutottunk Rácz-Stefán Tibivel is, és beszélgettünk egy keveset az asztalunk mellett.

Mikor végeztünk, visszasétáltunk a Könyvhétre. A KMK standjánál találkoztam Bessenyei Gáborral és Róbert Katával, a szerkesztőmmel. Megbeszéltük, hogy a kézirataim mellé küldök majd szegénynek egy időnyerőt is, és úgy állunk neki a szerkesztésnek. :D

Ezután nézelődtünk még egy kicsikét, és próbáltuk megkeresni Beát, hátha mégis sikerül dedikáltatnom Calderont. Már majdnem feladtam a keresést, amikor Kriszti meglátta őt, és már rohantam is hozzá. Épp baráti társaságban üldögélt, de dedikálta nekem a könyvet. Közben megismerkedtem és beszélgetni kezdtem az egyik ismerősével, akinek nagyon kalandos, érdekes élete volt és van. Ezer dologgal foglalkozott már élete során, és szívesen tovább is hallgattam volna a történetét, ha nem fogy vészesen az időm.

Miközben Beánál voltam, megérkezett Juhász Adri is. Őt még a kezdet kezdetén ismertem meg, ott volt az Árnyékvilág könyvbemutatóján. Időközben külföldre költözött, de most hazarepült, és a reptérről egyenesen kijött hozzánk a Könyvhétre. Volt lehetőségünk beszélgetni egy kicsikét. Kérdezgettem arról, hogy érzi magát egy idegen országban, milyenek az emberek, milyen a munkája, és szerencsére szeret kint lenni. Megdumcsiztuk, hogy ha tud, akkor az őszi könyvbemutatómra is eljön.

Kriszti, Adri és Kitti kikísértek végül a vonatomhoz, és búcsúzás után elindultam hazafelé. A vonaton olvastam, aludtam, néztem a tájat, és hallgattam, ahogy a hátam mögötti lány a nagymamájának mesél. Ők is a Könyvhétről tartottak hazafelé, és vettek egy csomó Vörös pöttyös könyvet is. Nagyon jó volt hallgatni, hogy a lány milyen lelkesen meséli el a könyvek alaptörténetét, mennyire imádja a könyveket és szeret olvasni. (Egyébként köveket is gyűjt a könyvek mellett, ezt csak azért említem meg, hátha esetleg magára ismer ebből. :) )

Végül hazaértem, fáradtan, de boldogan, és tele újonnan gyűjtött energiával és inspirációval. :)

(További képeket a Könyvheti élményeimről ITT találhattok.)

Add a Twitter-hez Add a Facebook-hoz Add a Startlaphoz Oszd meg a Citromail-lel! Add az iWiW-hez Add a Google Reader-hez Add az RSS olvasódhoz