Szerencsésnek mondhatom magam, mert édesanyám és a dédimamám igazi könyvmolyok voltak, ezért korán megtanultam szeretni a könyveket. Háromévesen már olvastam, és mire az általános iskoláig jutottam, már nem tudta senki és semmi elvenni a kedvemet a könyvek világától. Gimnáziumban a kötelező olvasmányok nagy részét szerettem, de általános iskolában jó pár olyan könyv a kezembe került, amitől akár meg is utálhattam volna az olvasást, ha nem megfelelő a családi hátterem. Régebben azt gondoltam, ezek a kötelezők pocsék könyvek, azért nem tetszettek nekem, aztán minél beljebb ástam magam az irodalom és a pedagógia rejtelmeibe az egyetemen, annál jobban tudatosult bennem, hogy ez nem így van. Egyszerűen csak rossz időben adják a gyerekek kezébe őket, amikor még nem érettek az adott történethez szellemileg és lelkileg. Szóval elhatároztam, hogy most, felnőtt fejjel, újra fogom olvasni a régi kötelezőket, hogy lássam, melyikről változott a véleményem, és melyikről nem.
Gárdonyi Géza Egri csillagok című regénye volt a kísérletsorozatom első választása. 12 éves koromban, 6. osztályban kellett elolvasnom. Bár már rég volt, de emlékszem, hogy azt gondoltam róla, nekem ez túl fiús. A leírásokat akkoriban unalmasnak és hosszúnak találtam, és mivel történelemből még nem tartottunk annál az időszaknál, amikor a regény játszódik, elég sok mindent nem is értettem a könyvből. Nem tudtam, ki kicsoda, kik a törökök, mi motiválja őket és a magyarokat, nem ismertem a török szavakat, kifejezéseket és a régi magyar szavakat, kifejezéseket. Ezek miatt pedig egyszerűen nem tudtam élvezni a történetet. Végigolvastam jó kislány módjára, írtam belőle egy ötös dolgozatot, de nem értettem meg és nem éreztem át.
Amikor ismét kézbe vettem a könyvet most, 32 évesen, valami tömény, száraz, unalmas, leírásokkal teli regényre számítottam, mert gyerekként ilyennek láttam a történetet. Épp ezért, amikor egy pörgős, izgalmas, érdekes, egyáltalán nem száraz regényt kaptam, nagyon meglepődtem. Természetesen kellemes módon. Már a könyv legelső fejezete bevonzott, és abba sem tudtam hagyni az olvasást.
A leírások, amiket gyerekként hosszúnak, unalmasnak és érthetetlennek éreztem, most érdekesek, izgalmasak voltak. Megjelent a szemem előtt a vonuló török sereg, az egri vár, a cigánytábor, és minden más is, amiről olvastam. Ilyen sokat jelent az, hogy az ember valamit akkor olvas, amikor még nincsen háttértudása hozzá, vagy akkor, amikor már hallott az adott korszakról, népről, szokásokról, történelmi eseményekről és személyekről.
Gyerekként úgy éreztem, hogy a fejezetek is túl hosszúak, mintha egy-egy résznek sosem érnék a végére, most viszont meglepve láttam, hogy bár a könyv több nagyobb részre van tagolva, a részekben lévő fejezetek igencsak rövidek, a legtöbb 3-4 oldalas. Szinte észre sem vettem, és máris a részek végére értem, faltam az oldalakat.
A főszereplők Gergely és Éva igazán szerethetőek, végigkövethetjük az életüket a gyermekkortól kezdve a fiatal felnőtt koron át, egészen felnőtt korukig, mégis úgy éreztem olvasás közben, hogy nem ők a lényeg. Ők csak abban segítenek, hogy megismerhessük ezt a korszakot, a történéseket és végigkövethessük az egri várért folytatott csatát. Ami egyáltalán nem baj vagy hiba, sőt. Gárdonyi szereplői mind érdekesek voltak számomra, még a mellékszereplőket is úgy ábrázolta, hogy azok valóban „éltek” a lapokon. Egyszerűen csak a cselekmény fontosabb volt, mint maguk a karakterek.
Nagyon tetszett, hogy a könyv még nem vallotta a manapság sajnos népszerű kollektív ítélkezés módszerét. Bár a könyvben a török az ellenség, akadnak török karakterek, akik mégis szimpatikusak (pl.: Tulipán és a török asszony, aki Jancsira vigyáz), és bár a magyarok a haza hős védelmezői, köztük is vannak rossz emberek (pl.: Hegedűs hadnagy). Vagyis a regény árnyalja a karaktereket. Bár egyértelműen van az olvasó számára jó és rossz oldal, tudja, hogy kiknek kell drukkolnia, mégsem látja egyik oldalt sem úgy egészében szentnek vagy ördöginek. Mindkét oldal egyszerűen csak emberekből áll, akikben vannak jó és rossz tulajdonságok, hoznak jó és rossz döntéseket, tesznek jót és rosszat is.
Az is nagyon tetszett, hogy nincsenek elnyomva a női karakterek a történetben. Nem úgy ábrázolja Gárdonyi a nőket, mint gyenge, védeni való fehérnépeket, akik nem valók másra csak házimunkára és anyaságra. Éva már fiatalon is legalább olyan jól vív, mint egy férfi. Amikor Gergő elindul Héttoronyba, hogy kiszabadítsák Török Bálintot a fogságból, eredetileg otthon akarja hagyni Évát, ám fiatal felesége nem hajlandó magára hagyni a veszedelemben, hanem megy vele. Férfiruhába bújik, úgy teszi meg az út nagy részét, és segédkezik a szabadítási kísérletben. Később pedig, amikor Jumurdzsák elrabolja a fiát, nem ül a fenekén, hanem álruhában, a török táboron átosonva belopódzik az egri várba, majd szintén férfiruhába (az apród ruhájába) bújva maga is segédkezik az egri vár végső csatájában. Ahogyan a többi várban tartózkodó asszony is. Nem bújnak el, várva, hogy majd a férfiak vagy megvédik őket, vagy mind a török kezére jutnak, hanem odaállnak a férfiak mellé, és szembeszállnak az ellenséggel.
Annak ellenére, hogy Gárdonyi erősnek ábrázolja a nőket, meghagyja a lágyságukat is, ami megkülönbözteti őket a férfiaktól. Ezt főképp a gyerekekhez való viszonyuk mutatja. Például az, hogy míg az egri férfiak először az ellenséget látják egy véletlenül hozzájuk került török kisfiúban, addig a nők azonnal a gyermek védelmére kelnek, és az ostrom alatt gondoskodnak a kicsiről. Ahogyan a török táborban lévő török asszony is gondoskodik Éva fiáról, hogy aztán a háború végeztével kicserélhessék a gyerekeiket. És kezet foghassanak. Mert bár részt vettek ők is ilyen vagy olyan módon a harcban, valójában ez nem az ő háborújuk volt, és ők nem ellenségek. Csak anyák, akik semmi másra nem vágytak, mint hogy biztonságban tudhassák a gyereküket.
Ez az anyai szeretet az alapja egyébként a számomra legmeghatóbb jelenetnek is a könyvben. Amikor Baloghné látja az alighogy tinédzserkorba lépett fiát, Balázs apródot meghalni a várfalon, és a nők közül elsőként beáll harcolni, akár egy igazi fúria, az számomra egy igazi bőgős jelenet volt, pedig csak alig egy oldalon keresztül tartott. Még most is megkönnyezem, ahogy írok róla… Mert elképzelni sem tudok nagyobb fájdalmat, mint azét az anyáét, aki elveszti a gyermekét, és még végig is kell néznie a halálát.
Dobó karakterét ki kell emelnem, mert ő volt az, akin mélyebben elgondolkoztam. Igazi hazafi volt, katona, vezető, hős, aki az életét sem féltve védte a várat az elsőtől az utolsó percig, mindig az első vonalban, soha nem a háttérbe húzódva. Mégis volt egyetlen apró döntése, amivel én nem értettem egyet. Mégpedig az, hogy bezáratott mindenkit, aki levelet hozott a várba a töröktől. Értem én, hogy nem tűrte az árulás legkisebb formáját sem, de mélyebben belegondolva, mégis túl szigorúnak tartom ez ügyben. Adott ugyanis egy tanulatlan, magyar parasztember, aki semmit sem ért a politikához, a harchoz, nem igazán tudja, mi folyik az országban, sőt, még olvasni sem tud. Egész életében művelte a kis földjét, élt békében a családjával, elzárva a nagyvilági eseményektől. Aztán egyszer csak jön a török, és azt mondja neki, vagy elviszed ezt a levelet a megadott helyre, vagy meghalsz te is, a családod is. Szegény magyar parasztembernek fogalma sincs arról, mi van a levélben, miért kell elvinnie, bajt okoz-e vele vagy sem, nem akar ő senkit és semmit elárulni, egyszerűen csak védve a családja életét elindul a levéllel a megadott helyre. Aztán odaérve fogják és árulóként bezárják úgy, hogy azt sem tudja, mi rosszat tett. Persze, lehet azt mondani, hogy megadta magát a töröknek, ezért áruló, de egyszerűen nem mindenki születik hősnek, és ettől még nem feltétlenül rossz ember. Az egyszerű ember nem katona. Az egyszerű ember nincs kiképezve arra, hogy bátran szembenézzen a halállal vagy zokszó nélkül viselje a kínt. Az egyszerű embernek a családja élete a legfontosabb. Persze, az egyszerű emberek között is vannak hősök, de nem lehet mindenki hős. És nem hiszem, hogy igazságos valakit azért büntetni, mert nem hős, hanem csak egyszerű, tanulatlan, esendő ember. Ez olyan, mintha valakit azért ítélnének el gyilkosságért, mert kigyulladt a szomszéd háza, és neki nem volt bátorsága berohanni a tűzbe a bent lévőkért. Így, a biztonságban ülve mindenki azt mondja, hogy de ő bizony hősként viselkedne, ám ezt nem lehet addig biztosra tudni, míg az ember ott nem áll a veszély közepén. Szóval én ezt a döntést Dobótól túlzónak tartom.
A kedvenc karakterem a cigány volt, aki szintén nagyon összetett személyiség. Nem tanult ember, mégis van sütnivalója. Bátornak sem mondható, sőt, egyenesen gyáva, mégis végig a helyes úton járt. Segítette Gergelyt Török Bálint szabadítási kísérleténél, Gergellyel tartott az egri várba, holott tudta, hogy jön ellene a török és szinte semmi esélyük nincsen ellene, kitartott Gergely és Dobó mellett az ostrom alatt, és kémkedett nekik az áruló Hegedűs hadnagyról és csapatáról. Szóval, igen, a cigány karaktere gyáva, szereti a pénzt (és egyéb vagyont), csibész agyafúrtsággal rendelkezik, mégis jó ember, aki legyőzve az emberi gyengeségeit, végig helyesen cselekszik.
Bár a történetet régen nagyon fiúsnak éreztem, most végig lekötött. Már értettem a politikai hátterét, az érzelmi hátterét, és így végigizgultam az egészet. A harcjelenetek is tetszettek, nemcsak hogy lekötöttek, de szó szerint végigizgultam őket annak ellenére, hogy nagyjából tudtam, mi fog történni.
Összességében tehát, így, felnőtt fejjel nagyon tetszett ez a könyv. Mindenkinek ajánlom, aki szereti a történelmet, a kalandos és izgalmas történeteket, az érdekes karaktereket. Szerintem azoknak is érdemes újra kézbe venni, akik gyerekként nem szerették, mert ez egy kifejezetten jó könyv, ha az ember jó időben, megfelelő háttértudással olvassa.
Kedvenc karakterek: cigány, Éva, Gergely.
Kedvenc jelenetek: amikor Balázs apród meghal, és amikor a török gyereket kicserélik Jancsira.
Kedvenc idézetek:
„Az asszonyok már akkor mind felragadták a heverő fegyvereket, s ádáz-dühösen, vércsevisongással viaskodnak a törökkel. A kendőjük leesett. A hajuk kibomlott. Szoknyájuk ide-oda csavarodik a küzdelemben. De ők nem gondolnak immár asszonyi voltukra: rikoltozva esnek a töröknek. Karjuk nem fog fel semmi csapást. Ami rájuk hull, az az övék. De amit ők adnak, az meg a töröké.
- Éljenek az asszonyok! – hangzik mögöttük Pető kiáltása.”
„Egy perc múlva lobogó alsószoknyában sietett Éva a palotából. A feje homlokán át be van kötve fehér kendővel, de az arca örömtől piroslott. Kézen futtatta maga mellett a kis török gyermeket. A kis Szelim a szokott török ruhájában volt, s nagy karaj kaláccsal futott Éva mellett.
Mind a két anya kitárt karokkal röppent a maga gyermekéhez.
Az egyik azt kiáltotta:
- Szelim!
A másik azt kiáltotta:
- Jancsikám!
S letérdeltek a gyermekükhöz. Ölelték, csókolták.
S amint a két asszony ott térdelt egymással szemben, egyszer csak összepillantottak, s kezet nyújtottak egymásnak.”
Értékelés: IMÁDOM.
Gárdonyi Géza Egri csillagok című regénye volt a kísérletsorozatom első választása. 12 éves koromban, 6. osztályban kellett elolvasnom. Bár már rég volt, de emlékszem, hogy azt gondoltam róla, nekem ez túl fiús. A leírásokat akkoriban unalmasnak és hosszúnak találtam, és mivel történelemből még nem tartottunk annál az időszaknál, amikor a regény játszódik, elég sok mindent nem is értettem a könyvből. Nem tudtam, ki kicsoda, kik a törökök, mi motiválja őket és a magyarokat, nem ismertem a török szavakat, kifejezéseket és a régi magyar szavakat, kifejezéseket. Ezek miatt pedig egyszerűen nem tudtam élvezni a történetet. Végigolvastam jó kislány módjára, írtam belőle egy ötös dolgozatot, de nem értettem meg és nem éreztem át.
Amikor ismét kézbe vettem a könyvet most, 32 évesen, valami tömény, száraz, unalmas, leírásokkal teli regényre számítottam, mert gyerekként ilyennek láttam a történetet. Épp ezért, amikor egy pörgős, izgalmas, érdekes, egyáltalán nem száraz regényt kaptam, nagyon meglepődtem. Természetesen kellemes módon. Már a könyv legelső fejezete bevonzott, és abba sem tudtam hagyni az olvasást.
A leírások, amiket gyerekként hosszúnak, unalmasnak és érthetetlennek éreztem, most érdekesek, izgalmasak voltak. Megjelent a szemem előtt a vonuló török sereg, az egri vár, a cigánytábor, és minden más is, amiről olvastam. Ilyen sokat jelent az, hogy az ember valamit akkor olvas, amikor még nincsen háttértudása hozzá, vagy akkor, amikor már hallott az adott korszakról, népről, szokásokról, történelmi eseményekről és személyekről.
Gyerekként úgy éreztem, hogy a fejezetek is túl hosszúak, mintha egy-egy résznek sosem érnék a végére, most viszont meglepve láttam, hogy bár a könyv több nagyobb részre van tagolva, a részekben lévő fejezetek igencsak rövidek, a legtöbb 3-4 oldalas. Szinte észre sem vettem, és máris a részek végére értem, faltam az oldalakat.
A főszereplők Gergely és Éva igazán szerethetőek, végigkövethetjük az életüket a gyermekkortól kezdve a fiatal felnőtt koron át, egészen felnőtt korukig, mégis úgy éreztem olvasás közben, hogy nem ők a lényeg. Ők csak abban segítenek, hogy megismerhessük ezt a korszakot, a történéseket és végigkövethessük az egri várért folytatott csatát. Ami egyáltalán nem baj vagy hiba, sőt. Gárdonyi szereplői mind érdekesek voltak számomra, még a mellékszereplőket is úgy ábrázolta, hogy azok valóban „éltek” a lapokon. Egyszerűen csak a cselekmény fontosabb volt, mint maguk a karakterek.
Nagyon tetszett, hogy a könyv még nem vallotta a manapság sajnos népszerű kollektív ítélkezés módszerét. Bár a könyvben a török az ellenség, akadnak török karakterek, akik mégis szimpatikusak (pl.: Tulipán és a török asszony, aki Jancsira vigyáz), és bár a magyarok a haza hős védelmezői, köztük is vannak rossz emberek (pl.: Hegedűs hadnagy). Vagyis a regény árnyalja a karaktereket. Bár egyértelműen van az olvasó számára jó és rossz oldal, tudja, hogy kiknek kell drukkolnia, mégsem látja egyik oldalt sem úgy egészében szentnek vagy ördöginek. Mindkét oldal egyszerűen csak emberekből áll, akikben vannak jó és rossz tulajdonságok, hoznak jó és rossz döntéseket, tesznek jót és rosszat is.
Az is nagyon tetszett, hogy nincsenek elnyomva a női karakterek a történetben. Nem úgy ábrázolja Gárdonyi a nőket, mint gyenge, védeni való fehérnépeket, akik nem valók másra csak házimunkára és anyaságra. Éva már fiatalon is legalább olyan jól vív, mint egy férfi. Amikor Gergő elindul Héttoronyba, hogy kiszabadítsák Török Bálintot a fogságból, eredetileg otthon akarja hagyni Évát, ám fiatal felesége nem hajlandó magára hagyni a veszedelemben, hanem megy vele. Férfiruhába bújik, úgy teszi meg az út nagy részét, és segédkezik a szabadítási kísérletben. Később pedig, amikor Jumurdzsák elrabolja a fiát, nem ül a fenekén, hanem álruhában, a török táboron átosonva belopódzik az egri várba, majd szintén férfiruhába (az apród ruhájába) bújva maga is segédkezik az egri vár végső csatájában. Ahogyan a többi várban tartózkodó asszony is. Nem bújnak el, várva, hogy majd a férfiak vagy megvédik őket, vagy mind a török kezére jutnak, hanem odaállnak a férfiak mellé, és szembeszállnak az ellenséggel.
Annak ellenére, hogy Gárdonyi erősnek ábrázolja a nőket, meghagyja a lágyságukat is, ami megkülönbözteti őket a férfiaktól. Ezt főképp a gyerekekhez való viszonyuk mutatja. Például az, hogy míg az egri férfiak először az ellenséget látják egy véletlenül hozzájuk került török kisfiúban, addig a nők azonnal a gyermek védelmére kelnek, és az ostrom alatt gondoskodnak a kicsiről. Ahogyan a török táborban lévő török asszony is gondoskodik Éva fiáról, hogy aztán a háború végeztével kicserélhessék a gyerekeiket. És kezet foghassanak. Mert bár részt vettek ők is ilyen vagy olyan módon a harcban, valójában ez nem az ő háborújuk volt, és ők nem ellenségek. Csak anyák, akik semmi másra nem vágytak, mint hogy biztonságban tudhassák a gyereküket.
Ez az anyai szeretet az alapja egyébként a számomra legmeghatóbb jelenetnek is a könyvben. Amikor Baloghné látja az alighogy tinédzserkorba lépett fiát, Balázs apródot meghalni a várfalon, és a nők közül elsőként beáll harcolni, akár egy igazi fúria, az számomra egy igazi bőgős jelenet volt, pedig csak alig egy oldalon keresztül tartott. Még most is megkönnyezem, ahogy írok róla… Mert elképzelni sem tudok nagyobb fájdalmat, mint azét az anyáét, aki elveszti a gyermekét, és még végig is kell néznie a halálát.
Dobó karakterét ki kell emelnem, mert ő volt az, akin mélyebben elgondolkoztam. Igazi hazafi volt, katona, vezető, hős, aki az életét sem féltve védte a várat az elsőtől az utolsó percig, mindig az első vonalban, soha nem a háttérbe húzódva. Mégis volt egyetlen apró döntése, amivel én nem értettem egyet. Mégpedig az, hogy bezáratott mindenkit, aki levelet hozott a várba a töröktől. Értem én, hogy nem tűrte az árulás legkisebb formáját sem, de mélyebben belegondolva, mégis túl szigorúnak tartom ez ügyben. Adott ugyanis egy tanulatlan, magyar parasztember, aki semmit sem ért a politikához, a harchoz, nem igazán tudja, mi folyik az országban, sőt, még olvasni sem tud. Egész életében művelte a kis földjét, élt békében a családjával, elzárva a nagyvilági eseményektől. Aztán egyszer csak jön a török, és azt mondja neki, vagy elviszed ezt a levelet a megadott helyre, vagy meghalsz te is, a családod is. Szegény magyar parasztembernek fogalma sincs arról, mi van a levélben, miért kell elvinnie, bajt okoz-e vele vagy sem, nem akar ő senkit és semmit elárulni, egyszerűen csak védve a családja életét elindul a levéllel a megadott helyre. Aztán odaérve fogják és árulóként bezárják úgy, hogy azt sem tudja, mi rosszat tett. Persze, lehet azt mondani, hogy megadta magát a töröknek, ezért áruló, de egyszerűen nem mindenki születik hősnek, és ettől még nem feltétlenül rossz ember. Az egyszerű ember nem katona. Az egyszerű ember nincs kiképezve arra, hogy bátran szembenézzen a halállal vagy zokszó nélkül viselje a kínt. Az egyszerű embernek a családja élete a legfontosabb. Persze, az egyszerű emberek között is vannak hősök, de nem lehet mindenki hős. És nem hiszem, hogy igazságos valakit azért büntetni, mert nem hős, hanem csak egyszerű, tanulatlan, esendő ember. Ez olyan, mintha valakit azért ítélnének el gyilkosságért, mert kigyulladt a szomszéd háza, és neki nem volt bátorsága berohanni a tűzbe a bent lévőkért. Így, a biztonságban ülve mindenki azt mondja, hogy de ő bizony hősként viselkedne, ám ezt nem lehet addig biztosra tudni, míg az ember ott nem áll a veszély közepén. Szóval én ezt a döntést Dobótól túlzónak tartom.
A kedvenc karakterem a cigány volt, aki szintén nagyon összetett személyiség. Nem tanult ember, mégis van sütnivalója. Bátornak sem mondható, sőt, egyenesen gyáva, mégis végig a helyes úton járt. Segítette Gergelyt Török Bálint szabadítási kísérleténél, Gergellyel tartott az egri várba, holott tudta, hogy jön ellene a török és szinte semmi esélyük nincsen ellene, kitartott Gergely és Dobó mellett az ostrom alatt, és kémkedett nekik az áruló Hegedűs hadnagyról és csapatáról. Szóval, igen, a cigány karaktere gyáva, szereti a pénzt (és egyéb vagyont), csibész agyafúrtsággal rendelkezik, mégis jó ember, aki legyőzve az emberi gyengeségeit, végig helyesen cselekszik.
Bár a történetet régen nagyon fiúsnak éreztem, most végig lekötött. Már értettem a politikai hátterét, az érzelmi hátterét, és így végigizgultam az egészet. A harcjelenetek is tetszettek, nemcsak hogy lekötöttek, de szó szerint végigizgultam őket annak ellenére, hogy nagyjából tudtam, mi fog történni.
Összességében tehát, így, felnőtt fejjel nagyon tetszett ez a könyv. Mindenkinek ajánlom, aki szereti a történelmet, a kalandos és izgalmas történeteket, az érdekes karaktereket. Szerintem azoknak is érdemes újra kézbe venni, akik gyerekként nem szerették, mert ez egy kifejezetten jó könyv, ha az ember jó időben, megfelelő háttértudással olvassa.
Kedvenc karakterek: cigány, Éva, Gergely.
Kedvenc jelenetek: amikor Balázs apród meghal, és amikor a török gyereket kicserélik Jancsira.
Kedvenc idézetek:
„Az asszonyok már akkor mind felragadták a heverő fegyvereket, s ádáz-dühösen, vércsevisongással viaskodnak a törökkel. A kendőjük leesett. A hajuk kibomlott. Szoknyájuk ide-oda csavarodik a küzdelemben. De ők nem gondolnak immár asszonyi voltukra: rikoltozva esnek a töröknek. Karjuk nem fog fel semmi csapást. Ami rájuk hull, az az övék. De amit ők adnak, az meg a töröké.
- Éljenek az asszonyok! – hangzik mögöttük Pető kiáltása.”
„Egy perc múlva lobogó alsószoknyában sietett Éva a palotából. A feje homlokán át be van kötve fehér kendővel, de az arca örömtől piroslott. Kézen futtatta maga mellett a kis török gyermeket. A kis Szelim a szokott török ruhájában volt, s nagy karaj kaláccsal futott Éva mellett.
Mind a két anya kitárt karokkal röppent a maga gyermekéhez.
Az egyik azt kiáltotta:
- Szelim!
A másik azt kiáltotta:
- Jancsikám!
S letérdeltek a gyermekükhöz. Ölelték, csókolták.
S amint a két asszony ott térdelt egymással szemben, egyszer csak összepillantottak, s kezet nyújtottak egymásnak.”
Értékelés: IMÁDOM.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése